Gyertyakoncert – olvashattuk a plakáton. Ezzel a címmel hívta a jazzrajongókat Mészáros Zoltán – a koncert rendezője – a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola kamaratermébe.
Már a bevezető gondolatokat is lekapcsolt világítás mellett, gyertyafényben hallgattuk meg, szemünk tanácstalanul kereste a plusz információkat. Mire az est főszereplője belépett, már csak a fülünkre számíthattunk, éreztük, ma este csak a hangok számítanak. S ez így van rendjén, ha már egyszer koncerten vagyunk. A sok mellékes külsőség gyakran eltereli a hallgató figyelmét a lényegről, az elkalandozó gondolatok letérhetnek a zene diktálta útról, s máris nem vagyunk együtt a művésszel, a gondolataival, a zenéjével. Rozsnyói előadói attitűdje, a zenéhez és a zongorához fűződő intim kapcsolata meg is kívánta ezt a közeget. A sötétben mi is részesei lehettünk az alkotói folyamatnak, a hangok dominanciája zavartalanul érvényesülhetett.
Ezen az estén Rozsnyói Péter saját szerzeményeit és improvizációit hallhattuk.
Mi újat lehet még írni? – vetődik fel a kérdés. Van még olyan hangfűzés, olyan akkordmenet, ritmikai képlet, amit valaki valamikor már nem írt le az elmúlt évszázadokban? Nagy a kihívás, s ha ehhez azt is hozzáadjuk, hogy olyan zenét is kell tudni írni, amit szívesen is hallgat a közönség, bizony reménytelennek tűnhet a feladat. A közönség rendszerint az ismertet szívesebben hallgatja, talán épp ezért van minden műben ismétlés, visszatérés. Amikor másodszor vagy harmadszor halljuk a dallamot, máris ismerősként cseng a fülünkben, ragaszkodni kezdünk hozzá, sajátunknak érezzük. Ismert zeneszerzői eszköz továbbá az áthallások, nem szószerinti idézetek használata. Ezzel is az „ismerős nekem ez a téma” effektus idézi elő, s máris otthon érezzük magunkat zenei világában, miközben esetleg most halljuk először az előadott kompozíciót. Rozsnyói is él ezekkel az eszközökkel, struktúrái kialakításánál tudatosan operál vele. Saját kompozíciói pedig tényleg sajátok, kezdünk ráismerni stílusjegyeire, kezdjük meghallani hangját, felkapjuk a fejünket: ez Rozsnyói-szám!
Rozsnyói zongorahangját első koncertjeitől kezdve egyéninek, érzékinek halljuk. Billentése, hangkeltése olyan mély átélésből, intuícióból fakad, amit csak ritkán hallunk koncertpódiumokon. S ez a hang nem önmagáért van, nem az esztétikai szépséget hajszolja, hanem „csupán” a mondanivaló közvetítő anyaga. Szervesen illeszkedik művészetébe, ha mégoly karakterisztikus is eszköztárában. Koncertjeit hallgatva érezzük azt az előretörő folyamatot, ami a teljes pódiumbiztonság és az önkifejezés teljes szabadsága felé viszi őt. Formái egyre kiforrottabbak, szuggesztivitása az évek folyamán egyre nyilvánvalóbb.
A szólózongora műfaja – ezen az estén végig szólóban, partnerek nélkül hallottuk őt – kényes és nehéz. Egyedül kell megjeleníteni a ritmusszekciót, amit amúgy a dob és a bőgő tálcán kínál, s egyedül kell őrködni a formán, amit egyébként a partnerek közös muzsikálása alakít ki elevenen. Nincsenek kívülről, más zenészektől jövő impulzusok, amelyek vitamininjekciót adnak egy-egy improvizációnak – a szólistának saját magából táplálkozva kell megújulnia többször is egy estén. Egyedül van a színpadon. A hangszínek, a ritmusvariációk, s a zene minden eleme a zongorista kezében van ilyenkor csupán, s ez a teljes szabadság mellett a teljes felelősséget is jelenti.
Örömmel hallottuk, hogy Rozsnyói Péter nem csak vállalta ezt az fellépést így, egyedül, hanem meg is oldotta, méghozzá kiválóan. Szép és emlékezetes estét szerezve népes hallgatóságának.
S a végén Bach… A Goldberg-variációk részlete… Non plus ultra...
„Nem adok ráadást! Bachnál csak rosszabbat tudnék játszani!” – ameddig szívéből jön egy ilyen mondat, addig garantálhatjuk, fogunk még róla hallani!
