Még mielőtt mélyen belemennénk a könyv témájába, kérlek mesélj arról, milyen megélések, tapasztalatok vezettek oda, hogy úgy érezted, a bántalmazás kultúrájáról kell írnod?
Huszonkilenc éve tanítok, az iskolai bántalmazás sajnos mindig jelen volt a környezetemben, az én gyerekkoromban is. Ugyanakkor a csoportjaimban egyáltalán nem találkozom vele. Éppen ezért kezdett érdekelni, mi működteti és mi állíthatja meg ezeket a borzalmas mechanizmusokat, és mi történik, ha valaki nem tudja feldolgozni azt, amikor vele esnek meg ilyen dolgok.
Az elmúlt évtizedekben összeállt egy rendszerszintű kép a fejemben. Rengeteget olvastam a témában, kirajzolódtak előttem a különféle mintázatok, az elmúlt négy-öt évben pedig különösen megszaporodtak a környezetemben ezek a jelenségek.
Számos intézménnyel kapcsolatban vagyok, és úgy érzem, már nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a gyermekek mentálhigiénés állapota romlik, ahogy az elégedettségi szintük, így a motivációjuk is. Úgy látom, a nagyon mélyen gyökerező bántalmazó kultúra jelenléte igen erősen befolyásolja a mai mentális állapotunkat.
Mára már huszonötezer követővel rendelkezik a Fölnőttségek elnevezésű oldalad a közösségi médiában, ahol hétköznapi történeteken keresztül érzékenyíted az embereket. Óriási népszerűségnek örvend. Ez az oldal már egyfajta előkészülete volt a könyvnek?
A Fölnőttségek oldalán minden év végén írok egy hosszabb összegzést, amelyben elmondom, mi minden történt az adott esztendőben. Tavaly karácsonykor ugyanezt megtettem, ekkor ugrott be a kifejezés: bántalmazó kultúra. Világos volt, hogy ez lesz a vezérelv, és nekifogtam a könyv megírásának. Beidézhető példa sajnos van elég, de fontos hangsúlyozni, hogy az elmúlt években szerencsére egyre többen beszélnek arról, ha bántalmazás áldozatai voltak. Ugyanakkor még mindig nagyon erős az áldozathibáztató mechanizmus. Bátornak kell lenni, ha valaki kiáll és őszintén elmeséli a történetét. Örülök, hogy egy olyan generáció nő éppen fel, amely nem szereti szőnyeg alá söpörni a dolgokat, a mai fiatalok szóvá teszik, kikérik maguknak. Gyakran mondják, hogy a Z-generációs munkavállalók ma rögtön felállnak és otthagyják munkahelyület, ha valami nem tetszik nekik. Teljesen igazuk van! A rendszernek változnia kell, hogy végre ne százéves mintázatok legyenek meghatározók.
A könyvben pontosan milyen területeken vizsgálod a bántalmazás mechanizmusait?
A célom a társadalomban normalizált élősködő folyamatok bemutatása volt, amelyeket azonnal fel kellene ismernünk. Hogy mi történik a munkahelyeken, a kórházakban, a hivatalokban, az oktatásban, tehát az intézményi rendszer és az egyén kapcsolatában. Húsz mechanizmust sorakoztatok fel, amelyeket folyamatában bemutatok. A könyv kitér a családon belüli erőszakra, a diákot érő, az iskolában a tanár által elkövetett visszaélésekre, és sorolhatnám. Nem csak azt nevezzük bántalmazásnak, aminek fizikai jelei vannak.
Sokan nem is feltétlenül tudják, hogy nem oké, ami velük történik. Én megpróbáltam nevesíteni ezeket, például amikor a hatalmi viszonyok aszimmetrikusan eltolódnak, s így a felelősség is eltolódik: a bántalmazó gyakran az áldozatra tolja a felelősséget.
Sajnos még mindig nagyon sokak fejében él a „Minek ment oda?” gondolkodásmód. Volt egykor egy igencsak elhibázott rendőrségi prevenciós film, amelyben egy csinosan felöltözött hölggyel olyan dolog történt, aminek soha nem szabadna megtörténnie… A kisfilm végkicsengése és egyben zárómondata az volt: tehetsz róla, tehetsz ellene! Erre a mondatra kontrázott rá a „Nem tehetsz róla, tehetsz ellene” mozgalom. Túlzóan hierarchizáltak a rendszereink, és minden csak lassú tempóban fordítható vissza.
Mondasz még konkrétumokat?
Elképesztően le vannak terhelve a munkavállalók, mindenkinek több feladatot kell ellátnia párhuzamosan, online és offline egyaránt jelen kell lenni, ezer helyről érkező ingert kell befogadni úgy, hogy közben az idegrendszer ne károsodjon. Evolúciósan nem erre lettünk összerakva, hamarabb kiégünk, érzékenyebbek és agresszívebbek leszünk, és úgy érezzük, nincs jogunk lassítani. Előbb-utóbb a rendszernek reagálnia kell, mert jelenleg úgy zuhanunk, hogy annak törés lesz a vége.
A könyv nem egyfajta panaszáradat, az alcíme is az, hogy „Kiútmodellek túlélőknek”
Milyen lehetőségek vannak, hogy elkerüljük a törést?
A felelősségi rendszer újraelosztása sokat segítene. Minden központosítva van, minden felülről dől el, és az egyénnek csupán látszólagos autonómiája van. Jó lenne, ha mindenki használhatná a saját erőforrásait, vagy egyáltalán megismerhetnék azokat. Hogy egy oktatási példával éljek: amíg a középiskolai felvételi rendszer olyan, hogy ugyanazon kérdéssorral, ugyanazon pontszámítással mérik az orvosnak és a színésznek készülőket, addig nagy változás nem lesz. Én ugyanabban a rendszerben nőttem fel, amelyben most a lányom. Semmi sem változott. A könyv nem egyfajta panaszáradat, az alcíme is az, hogy „Kiútmodellek túlélőknek”. A mechanizmusok meg- és felismerésével eljutunk egyfajta felszabadulásig. Fontos felismerni a saját határainkat, a saját felelősségünket (és a másikét), majd megtenni a legfontosabb lépést: kimondani. Fontos a tanúságtétel is, vagyis, ha valakit bántanak, ne fordítsuk el a fejünket, vállaljunk közösséget az áldozattal. A jelenről egyfajta időbeli visszatekintéssel beszélek, hiszen a történelmünk igencsak meghatározta azt, hogy most itt tartunk.
A Bántalmazó kultúra április 13-án jelenik meg a Corvina Kiadó gondozásában, a mű ezen a linken előrendelhető.
