Különös játéka a sorsnak, hogy a tavaly bemutatott Konklávé filmet még mindig megtaláljuk a művész mozik műsorán akkor, amikor Rómában valóban a pápaválasztó bíborosi gyűlés összehívására készülnek. Az Edward Berger rendezte film egy politikai thriller, főhőse a konklávét szervező és elnöklő Thomas Lawrence, a bíborosi testület dékánja, akit Ralph Fiennes alakít. Lawrence bíborosnak több olyan helyzetet is kezelnie kell, amelyek egyenként is megrengethetnék a katolikus egyházba vetett bizalmat, ezúttal azonban csőstül ömlik a baj a Vatikánra. A film előnye, hogy megmutatja azokat a pillanatokat, amiket halandó nem láthat: ahogy lezárják az elhunyt pápa szobáját, ahogy megsemmisítik a gyűrűjét, ahogy a bíborosok a Sixtus-kápolnában szavaznak – képet kaphatunk a színfalak mögött zajló folyamatokról, és azokról az intrikákról, amelyekre ugyan nem látunk rá, de sejtjük a létezésüket. Ezeket egyébként Vatikán-szakértők és bíborosok szerint is meglepően hitelesen ábrázolják: a szertartások, az egyezkedések többé-kevésbé valóban így zajlanak.
Ralph Fiennes a Konklávé című filmben
Gyengesége viszont a filmnek, hogy minden elromlik benne, ami elromolhat: a korrupciótól a terrortámadáson át számos negatív forgatókönyv valósul meg, amikre semmi szükség nincs. Éppen elég izgalmas lenne, ha az alkotók egyetlen szálat kiválasztottak volna, és arra építik fel a történetet, mert így a nagy kavalkádban igazából semminek nincs valódi súlya, és ez a hitelességét, átélhetőségét is rontja a történetnek.
Ha már az azonosulhatatlan ábrázolásokról beszélünk, emlékezzünk vissza a Dan Brown-féle Angyalok és démonokra. Ebben a Tom Hanks alakította Langdon professzornak kell megmentenie a világot a pusztulástól. A történet szerint a CERN-ből (!) ellopnak (!!) egy antianyag-bombát (!!!) és a terroristák a konklávét fenyegetik azzal, hogy az egész várost a levegőbe röpítik, ha nem teljesítik a követeléseiket. A végére aztán kiderül, hogy az egész mögött valójában a pápai trónra ácsingózó főkamarás áll, akit Ewan McGregor alakított.
Ewan McGregor az Angyalok és démonokban
Ne is vesztegessünk több szót a Dan Brown-féle ponyvára, mert van még a tarsolyomban egy film, amit viszont tényleg érdemes lenne megnézni, ha volna rá lehetőség (sajnos egyik streaming-szolgáltatónál sem érhető el). Még 2011-ben mutatták be a Habemus papam című olasz filmet, annak idején a magyar mozikban is vetítették, és a három ma bemutatott alkotás közül ez a leghitelesebb, legemberibb és legrealisztikusabb. A történet első fele a pápaválasztásra koncentrál, és közben olyan hétköznapi jeleneteket mutat be, mint például amikor a Szent Márta-házba bezárt bíborosok labdákat szereznek, és spontán röplabda-bajnokságot szerveznek a belső udvaron. A valódi cselekmény azonban a pápa megválasztásától indul be. Az új pápa, Melville bíboros (Michel Piccoli játssza) ugyanis pánikrohamot kap, amikor ki kellene lépnie a Szent Péter-bazilika loggiájára, hogy először megmutassa magát a híveknek. A pápa rosszulléte precedens nélküli, azonnal beindul a találgatás: vajon mi történt?
Röplabdameccs a konklávé szünetében a Habemus papam című filmben
Miközben a Vatikán igyekszik menedzselni a helyzetet – pszichológust is hívnak a Szentatyához –, a pápa megszökik, és Róma utcáin bolyong. Mivel a nyilvánosság még nem láthatta, a római polgárok szemében ő csak egy hétköznapi öregúr, aki nagyon emberi beszélgetéseket folytat, kétségek között gyötrődik, és végül elhatározásra jut. A film utolsó perceiben mégis kiáll az erkélyre, hogy ott mindenki megdöbbenésére bejelentse: nem tudja vállalni a feladatot. A film gyönyörűen mutatja be azt, hogy miközben mi a pápára intézményként, Isten földi helytartójaként tekintünk, valójában ő is ember, akinek a vállára kell vennie szó szerint az egész világ terhét. Olyan súly ez, amit nem mindenki bír el, ami alatt könnyű összeroppanni, és a Nanni Moretti által írt és rendezett, kedves humorral átszőtt történet átélhetővé teszi a vállalást, és szerethetőként, tisztelettel ábrázolja azt, aki a terhet elvállalja.
