A húszas évei elején járó Petruska András most szólóban mutatkozik meg a veszprémi Utcazene fesztiválon. Olyan ember, akinek minden idejét a zene tölti ki, s optimistán néz a jövőbe. Környezetbarát popjáról és zenei pályáról mesélt a koncertje után.
Petruska András
– Tudnád értékelni a produkciódat?
– Nagyon korai lenne, hiszen ez még csak az első nap. Jól éreztem magam. Az elmúlt napokban nagyon elfoglalt voltam, most készült el bemutatkozó lemezem Loveocalypse néven. Ennek ellenére friss voltam a színpadon. Ha az ember ezt választja, akkor bírja is!
– Korábban nem egyedül vettél részt a fesztiválon. Miért játszol most mégis szólóban?
– Az elmúlt két évben trióval szerepeltem, Petruska András és barátai néven. Változnak az idők, az ember kísérletezik. Egyedül jobban tudok kommunikálni a közönséggel, közvetlenebb a hangulat. Igyekszem újat nyújtani. Az embert folyamatosan „zaj” éri az információ szintjén, ez a zenében is megmutatkozik. A kortárs zenét nyugodt, kerek dolgokban látom, de emellett nagy szükség van az improvizációra, a spontaneitásra – ezt pedig leginkább egyedül tudja az ember megteremteni. A szóló szereplésnek van szakmai oldala is. A gitáros zenében mindent feltaláltak már, szeretnék kicsit formabontó lenni. Egyszemélyes zenekar vagyok – így nehezebb a játék, de izgalmasabb is. Kiskoromban legót építettem, most zenekarosdit játszom.
– Milyen a zenei stílusod?
– Környezetbarát pop, egyszemélyes zenekar, kultúrpop – vagy valami ilyesmi. Nem szeretném stílusba behatárolni. Akkor szerencsés, ha valamennyire multikulturális a dolog, és összefogja az egészet az előadó személyisége. Erre törekszem, igyekszem ebben egyre jobb lenni. Én írom a dalokat is, angol nyelven. A popzene, ami a rock’n’rollból indult ki, angolszász eredetű dolog. A magyar zene az a magyar népzene. Az más kérdés, hogy engem miért nem talált meg, bár a ’80-as években születtem, abban az időben, amikor inkább a globalizáció, semmint egy adott ország, kultúra szülöttje lettem. Valamint nem adtam fel azt az álmomat sem, hogy külföldön próbálkozzam egy kisebb kiadónál.
– Te találtál rá a zenére, vagy a zene talált rád?
– Ösztönből fakadó dolog. Nincsen első zenei emlékem, mindig szerettem énekelni, teniszütőn gitározni. Adott volt, hogy ezzel fogok foglalkozni. Van civil és zenész pályám is. Eddig minden próbálkozásomat siker koronázta. Bizakodó vagyok a jövőt tekintve.
– Mit vársz az Utcazenétől?
– Világhírnevet! (Nevet) Viccet félretéve, szeretném, hogy terjedjen a zeném híre, és hogy az emberek szeressék, amit csinálok. Hosszú lépcső, amit az ember zenészként bejár, mászkálok fel az apró kis fokokon. Ha meghallgat az ember, eltesz magának, megnéz máskor is, ez mindenképpen nyereség számomra.
– Mi a véleményed az Utcazenéről?
– Nem olyan steril fesztivál, ahol van egy program, és ugyanaz zajlik az elejétől a végéig. Megteheted, hogy továbbmész, ami tetszik, meghallgatod, ami nem, azt otthagyod. Úgy érzem, jó széles érintkezési felület van az előadó és a közönség között.
– Van veszprémi kötődésed?
– Nincs. Maga a fesztivál és a város vonz ide. Szeretem a hangulatát. Voltam itt fesztivál nélkül is, meglepett, milyen üres és kicsi. Azonban jellegzetes hangulata van, ami nagyon tetszik nekem.
