Ugrás a kezdőoldalra Ugrás a tartalomhoz Ugrás a menüre
2026. április 3. Buda, Richárd
Veszprém
11°C
2026. április 3. Buda, Richárd
Veszprém
11°C

Van pálya, van foci, nincs pálya, akkor is

2024. február 5. 15:33
Február 1-3. között zajlott a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál veszprémi rendezvénye, idén először a Fotonban. Három nap alatt összesen hét filmet láthatott a közönség. Legtöbbjük megrázó társadalmi jelenséget, vagy szélsőségesen nehéz helyzetben lévő országot mutat be. Kivéve egyet. A mi kis hazai pályánk egy izlandi történet, amely őszinte egyszerűségével magával ragadja a nézőt.

Huszonöt évvel ezelőtt Vidar Gylfasonnak, a mindössze 369 lakosú kis izlandi halászfalu, Hellissandur futball edzőjének volt egy nagy álma: a lávafolyam területén, összefogással focipályát építeni, amely megfelel a nemzeti FA-kupa szabályainak. Mindenkinek fontos volt, így vödrönként hordták a földet, az egész falu füvesített, álom-pálya épült. Azóta mégsem tette be egytelen csapat sem a lábát a pályára, mivel az akkori klub idegenben csúnyán kikapott. Pontosan 10-0-ra. A meccsre – a kikapott játékosok – alig emlékeznek, van akinek csak annyi maradt meg, hogy sok gólos meccs volt. Ez a fajta hozzáállás a múlthoz, a vereséghez, vicces helyzeteket szül. Természetesen mindenki emlékszik a csúfos vereségre…

Most, több mint húsz év után Vidar elszánt fia, Kari elhatározza, hogy végre hazai pályán győzelemre viszi Hellissandur szellemét és megvalósítja apja álmát. Igyekszik összeszedni az egykori, immár sörhasú csapatot, amelynek újjáépítésében szerencséjére futballista kamaszok és még egy hölgy is segít.

Hogy miről szól az elhatározás? Azon túl, hogy valaki más álmainak megvalósítására törnek, és e mögé rejtőznek, valójában önmaguk is fókuszba kerül. Régi álmok valósulhatnak meg, kimaradt ziccerek lehetősége ez. Na meg persze a csapatmunkáé, az összetartozásé. A magukkal finoman önironikus társaság egy évvel a bajnoki meccs előtt kezdi el összegyűjteni csapatát. Közben viccesen megemlékeznek a több mint két évtizede történt vereségről, ami sokak kedvét szegte a futballtól.

A csapatban gyakorlatilag bárki játszhat, aki egy kicsit többet tud futni mint az átlag, a tizenötéves fiútól kezdve a negyven pluszos nőn át, a sörhasú férfiak is „ringbe szállnak”. Hisznek magukban, vagy talán a bulit látják benne, de tény, hogy csak-csak összevergődik a csapat, ezen a hideg, fagyos helyen, ahol télen vastag jég borítja a pályát, azt az egyet, ami van, és amin – ha az álom beteljesül – bajnoki meccset játszanak.

Fotó: BIDFFotó: BIDF

Bevallom, ennyire még sosem élveztem a focit, mint ebben a dokumentumfilmben. És bár látva a csapat lelkesedését, bízva optimizmusukban sem gondoltam a film legvégéig, hogy nem csúfos vereséggel zárul a mérkőzés. Először azonban szükség volt egy szerencsés sorsolásra, ami lehetővé tette, hogy hazai pályán játszanak. Ez pipa. Nagy örömködés, végül eljön a nagy nap. Úgy lépnek a pályára, hogy megbeszélik, akármi történik, akárhány gólt kapnak, emelt fővel távoznak majd. Az első félidő meglepően kiegyenlített játékot mutat, végül a második félidőben az álomcsapat beenged két gólt. Úgy hiszem, ezzel az állással a meccs előtt kiegyeztek volna, de látva, hogy mennyire fej-fej mellett tudtak haladni, felcsillantak a szemek. Közben bemondják az izlandi tévében, hogy az amatőr csapat egészen jól áll, meglepve ezzel a futball rajongókat.

Mivel hivatalosan nem játszhat nő a férfi csapatban, így közös megegyezéssel a rendes játékidőn túl, tíz perc ráadással zárnak, ami már ugyan nem hivatalos, mégis megadja azt az élményt, amit mindenki úgy várt. A női szereplő be is áll az utolsó tíz percben, majd mindenkinek a meglepetésére egy hatalmas gólt lő. Emelt fővel távozik a csapat.

A cél teljesítve. Mindenki boldog. De eddig is azok voltak. Az izlandi csapatnál a foci valami sokkal többről szól. Az együttlétről, az összetartozásról, a hitről. Az életről. Elképzelem, ahogy a film hősei élik az életüket, valószínűleg mindenhez úgy állnak hozzá, ahogy a focihoz. Valószínűleg mindenben a lehetőséget látják, a jót. Sokat tanultam a filmből, és akik jelen voltak a veszprémi vetítésen mind könnyes szemmel, mosolyogva tértek haza. Talán mindünkben nyomot hagyott az az optimizmus, ami tanulandó. Ami tanulható…

Nyitókép: BIDF

Szabó Eszter
további cikkek
„Több mint tíz éve temetik a tévét, de a tévé köszöni jól van” Life&Style „Több mint tíz éve temetik a tévét, de a tévé köszöni jól van” Till Attila Pulitzer-díjas riporter, műsorvezető, filmrendező több évtizede van jelen a szakmában, s bár eredetileg képzőművésznek készült, végül a műsorvezetés lett az, amiben otthonra lelt. Mint mondja, ez mindig könnyen ment neki, soha nem érezte, hogy nehézséget okozna. Arra kerestük vele a választ, hogyan alakult a tévé szerepe az elmúlt évtizedekben; változásokról, tendenciáról beszélgettünk, méghozzá az ő munkásságán keresztül. Kiderült az is, pályája elején fontosnak tartotta, hogy neve később országosan ismert legyen, hiszen, ha a politika közbeszól, a név adott esetben megvédheti. tegnap 16:12 Ne mi kövessünk másokat, hanem mások kövessenek bennünket! Life&Style Ne mi kövessünk másokat, hanem mások kövessenek bennünket! A Herendi Porcelánmanufaktúra idén ünnepli fennállásának kétszázadik évfordulóját. Belépve a manufaktúra falai közé mégsem a muzealitás olykor dohos atmoszférája vesz körül, hanem egy olyan miliő, ahol egyszerre köszönnek vissza azok a minták, amelyek még Apponyi Albertet is elvarázsolták, közben a formák mégis a XXI. század emberének legbelsőbb gondolatait tükrözik vissza. Innovatív cég, rend, rendezettség és nyugodt elegancia. Hogy miben rejlik a Herendi titka, arról is beszélgettünk Dr. Simon Attilával, a manufaktúra vezérigazgatójával. De szóba kerültek a jó vezető tulajdonságai, egyben az a magány, amit a vezetői irodában lehet megtapasztalni, a Herendi csészéből és más bögrékből elfogyasztott kávé közötti különbségek, valamint az, miért az egyik legnagyobb bók, ha egy úriember sárkánynak nevezi a kedvesét. tegnap 14:29 "A színpad megmutatja, hogy mire vagyok képes" Life&Style "A színpad megmutatja, hogy mire vagyok képes" A Victoria Art & Sport Egyesület vezetője, Podolszkaja Viktória nagy utat járt be, ami karrierjét illeti, de ez nemcsak lelki magasságokra és mélységekre értendő, hanem a térbeli elmozdulásokra is. Bakuban született és több mint két évtizede él Magyarországon, Veszprémben. 2026. április 1. 20:17

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.

Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik.