A katonai pályáját a zenéért elhagyó negyvennyolcéves művész egyszerre varázsolta el s robbantotta fel az Arénát. Ez a kettősség végig érzékelhető volt, többek között ez garantálta, hogy a koncert ne üljön le. James a figyelmet végig fenntartotta, olykor megénekeltette, de előfordult az is, hogy mozgásra bírta a közönséget. Szuggesztív kéréseit nem rejtette véka alá, így elérte, hogy a színpad előtti harctéren leguggolt a rajongó tömeg, a sportmeccsekhez hasonló tomboló hangulatot idézve.
A gitáron, valamint zongorán is játszó James elég sajátosan bánt hangszereivel, utóbbit például lépcsőként is használta, de ugyanebbe a megmagyarázhatatlan, mégis működő kategóriába sorolom, amikor az énekes gázálarcot húzva vak bizalommal a közönségre bízta magát, s ők hímes tojásként vigyázva rá kézről kézre adták. Mindezek ellenére James mégsem tartozik a bolondos művészek közé, sokkal inkább köszön vissza katona énje, duzzadó parancsnoki, tombolásra lelkesítő, hergelő energiával.
A legismertebb dalát, a You’re Beautiful című slágert a közönséggel együtt énekelte – duettben. Az átkötő szövegekbe sok humort csempészett, mesélt például a járvány okozta lockdown-ról, vagyis a kijárási tilalomról, mely a szigetországban kimondottan szigorú volt, de így visszatekintve már megszépültek az emlékek.
A romantikus, andalgós nóták mellett kiváló arányban húzódtak meg a zúzósabb dalok. A hullám, melyre felültette közönségét, nem hagyta sem lent, sem fent az embert, hanem egy sajátos lebegős állapotot idézett, ahol minden figyelem egy pontra összpontosult: őreá.
Az est talán legérzékenyebb pontja az volt, amikor az édesapjáról szóló Monsters című számát énekelte. Búcsú az apától, de nem mint gyermek a szülőtől, hanem mint férfi a férfitól. Milyen sajátos ellentmondás! A koncert legütősebb dallama az a röpke, néma csend volt, amit személyes vallomásával közénk teremtett.
