Aki az utóbbi időben kicsit jobban elmélyült a stand up világában, tudja, hogy vannak megkerülhetetlen nevek, Kormos Anetté ilyen. Közismert, hogy a színpadon kívül nem szereti a reflektorfényt, nem szeret magáról beszélni. Mégis, az est végén a közönségnek szegezte a kérdést, ki mire kíváncsi? Ellentmondásosnak tűnt a felvetése, hogy a közönség bármit kérdezhet tőle, ráadásul nyilvánosan; a nézők pedig kapva-kaptak a lehetőségen. Anett így fogalmazott a jelenségről:
„Vannak standuposok, akik nem szeretnek rögtönözni, én viszont imádok. Kedvelem a közönséget, és az esetek kilencvenkilenc százalékában szeretettel érdeklődnek. Attól, hogy úgy zárul a műsor, hogy bármit kérdezhetnek, minden este más lesz egy kicsit.”
Arról, hogy a rögtönzés mennyire számít ma tanulási folyamatnak, a következőket mondta: „Ha mondhatom így, ezen már túl vagyok. Rengeteg céges fellépés van a hátam mögött, és ennél nincs keményebb tanulópálya. Magam részéről mindenkinek kötelezővé tenném, aki ezen a pályán szeretne mozogni. Kiváló iskola, remekül meg lehet tanulni az improvizálást.”
A nézőtéren ülők közül valaki a Dumaszínházból való távozására is rákérdezett, erről Anett azt mondta, valamiért nem tud tartósan rendszerekhez tartozni, idővel mindig a saját útjára löki a sors. Ha nem is könnyebb egyedül, de mindenképpen önfazonosabb tud lenni, ha a saját szabályaihoz kell csak alkalmazkodnia. Hozzátette még, hogy egyébként jó érzésekkel gondol vissza a Dumaszínházzal való együttműködés éveire, és reméli, ez kölcsönös.
Az esten sok személyes történet is felbukkant, és rengeteg abszurd, kicsit sem hétköznapi helyzet. Talán jogos a kérdés, vajon a standupos örül-e ezeknek a furcsa helyzeteknek, hiszen a fellépésen kamatoztatni tudja: „Az a baj, ezek sokszor sajnos szó szerint úgy történnek, ahogy elmesélem. Kell egy kis idő, hogy a drámai vagy akár tragikus dolgokat a színpadon már a humor köntösébe tudjam bújtatni.
Hiszek az előadó és néző közötti kölcsönhatásban, egy jól sikerült előadásnak mindkét fél számára felszabadítónak, “gyógyító” erejűnek kell lennie.
Ezért is állok újra és újra színpadra: nekem szükségem van arra, hogy együtt röhögjünk.
