Zoránnal legutóbb pontosan öt évvel ezelőtt – tavaszi turnéján – beszélgettünk, akkor azt nyilatkozta, nem nosztalgikus alkat. Most mégis arra kértük, tekintsen vissza eddigi pályájára, s fogalmazza meg, mi volt számára a legnagyobb elismerés, és egyáltalán miben méri a sikert. Zorán a következőképpen fogalmazott: „Egy díj mindig jól esik az embernek, hiszen azt jelzi, hogy az állam, a szakma elismeri munkáját. Ugyanakkor számomra mégis az a legfontosabb, hogy a közönség hogyan fogadja a dalokat, a koncerteket. Tehát a közönség pozitív reakciója a legfőbb támogató erő, az az igazi ”rang-adó”. És ez nem álszerénykedés a részemről, ezt én valóban így érzem.
Egy koncert nem csupán rólunk szól, hanem a két fél közös játékáról, mert ez valójában egy játszma, méghozzá egy kétszereplős játszma.
Azért zenélünk, hogy érzelmeket és reakciókat váltsunk ki, és hogy sokan rezonáljanak a dalokra akkor is, ha éppen nem tudnak tapasztalati szinten azonosulni annak történetével. Ezek a visszajelzések nem csak a tapsokban, az együtt éneklésekben nyilvánulhatnak meg, hanem sokszor az apró kis érzelmi villanásokból is megérezhetők. A sikert igazából nem lehet megszokni, én legalábbis nem tudom, ezért aztán mindig újabb és újabb drukkal várom a következő koncertet..”
A közelmúltban látott napvilágot egy párosinterjú Zoránnal és Karikó Katalinnal, amelyben a világhírű kutató könnyekig hatódva beszélt az előadóművész dalairól: „Ezek speciális helyzetek, különleges ajándékok egy előadó számára, – Katalint még a ’60-as években született Gyémánt és arany című dal üzenete éríntette meg. Ez egyszerűen arról szól, hogy a sikert nem adják ingyen. Persze ez így egy sima közhely lett volna, ha Dusán ezt nem mély költői átéléssel és átérzéssel írta volna meg. Igen, sokszor nagy árat kell fizetni a sikerért.”
Arról, hogy Zoránnak milyen árat kellett fizetnie, vagyis járt-e lemondásokkal eddigi pályáján ez az életforma, így fogalmazott: „Csak feltételezni tudom, mi történt volna, ha végülis nem ezt az utat választom, hanem befejezem a tanulmányaimat a Műegyetem Villamosmérnöki karán. Egyébként épp a napokban kaptam meghívást a Műszaki Egyetem fennállásának 420. évfordulójára, hogy vegyek részt az ünnepi gálaműsorban.
Amikor felkerestek, belegondoltam, hogy csak egy hajszál választott el attól, hogy a zene helyett a villamosmérnöki pályánál maradjak.
Anno testvéremmel, Dusánnal a szüleink elé álltunk és megkérdeztük, mit szólnának ahhoz, ha a zene kedvéért otthagynánk az egyetemet. A papa így szólt: mihez lenne igazán kedvetek? Ebben persze a válaszuk is bent volt. Aztán évekkel később, amikor már ismert zenekar lettünk és sokat szerepeltünk a tévében, a papa már nagyon büszkén emlegette azt az „atyai” megengedő válaszát. Egyébként úgy hagytam ott az egyetemet, hogy előtte az összes vizsgámat abszolváltam. Nem akartam bukott diákként távozni.”
Zorán a mai napig kamatoztatni tudja, amit a Műszaki Egyetemen elsajátított: „Zenészként ma is jól jön az a tudás, amire ott a két és fél év alatt szert tettem, hiszen az elektronika szó szerint átszővi életünket: egy dal lekottázásától kezdve a stúdiófelvételeken át a színpadi megszólalásig.
Mindent egybevetve, úgy hiszem, jól döntöttünk akkor Dusánnal, amikor a zenét választottuk.
Ő azóta is olyan dalokat ír nekem, amelyekből kiderül, hogy mennyire mélyen ismeri a gondolkodásmódomat, a habitusomat, hogy aztán egyéni megszólalású dalok formájába önthesse azokat. Többek között ezért is van az, hogy számos régebbi Presser-Dusán szerzeményt a mai napig műsoron tartunk. Ezek azok a dalok, amelyek kiérdemelték, szinte kivívták maguknak a ’kihagyhatatlanok’ titulust”.
