A Co.ffein Projects egészen fiatal csapat, öt táncos, Várnagy Kristóf, Dobi András, Kolozsi Viktória, Baranyai Balázs és Schnentz Johanna újszerű ötlettel álltak elő. Mindannyian Frenák Pál tanítványai, akik a több éves közös munka után megalakították saját társulatukat, minden eddigitől eltérő célkitűzéssel és eszközrendszerrel. A mai rövid bemutatkozójuk tökéletesen tükrözi az egyedi szándékot: spontán, a nézőkkel, az utcán járókelőkkel és a közelükben található tárgyakkal közösen, az adott pillanatban szülni meg egy produkciót. Kedvesen pimasz játékukra nem lehet nem odafigyelni, felráz, provokál. A fiatalokkal több alkalommal találkozhatunk még a fesztivál ideje alatt.
A szabadtéri fesztiválnyitót két nagy produkció követte a SÉD színháztermében. A Közép-Európa Táncszínház Karaván, illetve a Dunaújvárosi Bartók Táncszínház Numquam című koreográfiája más-más szemszögből az emberi sorsot vetítette elénk.
Karaván
Hámori József a Földön túli tisztaságba, az éteri fénybe emel. A karaván a csendből, a mozdulatlan sötétségből indul el lassú léptekkel az önfelismerés felé. A Karaván szó szerinti jelentése, selyemúton zarándokló csoport, de eszünkbe juttatja a sivatagban az oázis felé menetelőket is. A produkció valóban egy zarándokút, táncosnak és nézőnek egyaránt. Ezen az úton saját helyünket keressük a társadalomban, a világban, elfogadva s legyőzve önmagunkat. Az előadás első felében néma csend, pusztán a mozdulatok és a sóhajok zenéje. Lassan életre kel a színpad, az egyedi mozdulatok közös tánccá érnek össze. Párokat látunk összekapcsolódva, mégis egymástól függetlenül, egységben mégis szabadon, kik egymástól nyernek erőt, átveszik egymás mozdulatait, mégis mindenki a maga táncát járja. Vonzás és taszítás, egység és magány. Néha úgy nézünk egymásra, mint tükörre, mások szemében ismerjük fel önmagunkat. De ha már megtaláltuk önmagunkat, vajon a saját utunkat járjuk tovább, egyedül, vagy beolvadunk a tömegbe, s részesei leszünk egy egységnek? Egyén vagy közösség dilemmája, olykor feszülő ellentétek, ezt sugallja a kettős színvilág, a fekete-fehér ruhák, a sötétség és fehér égi fény is.
Hámor József ihletadója régi barátja Fejes Ádám. A koreográfus a Karaván premierjét megelőzően úgy fogalmazott, ezzel az előadással a közös szakmai múlt felidézése, továbbgondolása és új kontextusba helyezése a célja.
Numquam
A Dunaújvárosi Bartók Táncszínház Numquam című koreográfiája az ember sorsának elfogadása. Soha. Vagyis sosem törünk meg? Katona Gábor, Harangozó-díjas koreográfus előadása a szimbólumokra épít. Kötél-kötelék, vödörbe, avagy homokba dugott fej, vödör, mint bilincs, béklyó. Katona Gábor finom líraisággal, a legbátrabb őszinteséggel ábrázolja férfi és nő viszonyát, az egymásra találást, a párharcot, melyben valamelyik fél mindig megtörik, majd sorsa ellen lázad. A kapcsolatok és az emberi lélek legmélyére matat, és felszínre hozza a legszélsőségesebb, olykor gyengéd, olykor kegyetlen érzelmeket. A produkció eszembe juttatja Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című versét, a férfi szinte ellenállhatatlan kisajátító önzését. Először behálózza a nőt, majd rabjává, robotjává teszi, míg azt hiszi éli szabad életét, de fordul a kocka, és orránál fogva vezetett bábbá válik. Eszközök vagyunk egymás kezében. Katona és táncosai felvállalják a gyötrelmeket, próbálnak kitörni sorsuk mókuskerekéből, de csak úsznak tovább az árral, mint hal a folyóban, vagy aranyhal az akváriumban, miközben férfi és nő mindent elkövetnek egymás ellen és egymásért, amit csak elkövetni lehet, felvonultatva a legnagyobb szélsőségeket. Az előadás egyik legemberibb motívuma, találkozás a könnyek tengerével, felismerjük mit tettünk a másikkal, s porrá törnénk tetteink következményét. A könnycseppek a vödörben drágakövekké válnak, melyet főhősünk addig püföl, míg kiadva magából minden dühöt, vádat és önvádat, megbékélésre lel. Az elfogadáshoz, hogy a párok eggyé váljanak, segíteniük kell egymásnak. Meg kell békélnünk egymással és önmagunkkal. Valójában erről a harcról szól az egész életünk, nem csak párkapcsolataink, hanem minden nemű emberi kapcsolataink. Elfogadás az élet elsőszámú törvénye. A táncprodukciót még közelebb hozza, még emberibbé teszi az egyszerű, mindennapi emberek életére utaló jelmez és a folklór, népzenei motívumokat beágyazó zene. Remek előadás, mely bizonyára mindenkit szembesít önnön hibáival és gyötrelmeivel, egyfajta megoldást is kínálva azokra.
