1945
1945 nyarán vonat gördül be a vidéki vasútállomásra, melyről leszállva két ortodox zsidó indul el ládákkal megpakolva a közeli falu irányába, ahol épp a jegyző fiának lakodalmára készülnek. Mikor kiderül, hogy a ládákban illatszerek vannak, ráadásul a fiatalabb férfi a menyasszony korábbi vőlegénye, az egész falu felbolydul: a bűntudat hirtelen erősen tör rá mindazokra, akik korábban szemtanúi voltak a zsidók elhurcoltatásának. Török Ferenc (a Moszkva tér rendezője) azonban ennél is tovább megy: filmjében felteszi azt a kényes kérdést is, vajon hányan voltak haszonélvezői a holokausztnak, s a túlélők verziójának patetikus felmutatása helyett egy krimibe és westernbe oltott súlyos filmdrámát készít.
Akik maradtak
„Nekünk nehezebb, mint azoknak, akik elmentek” – hangzik el egy ponton a 2019-es Akik maradtakban, s bár elsőre ez egy igencsak önző nézőpontnak tűnhet, tény és való, hogy a túlélők bűntudata létezik. A zárkózott szülész-nőgyógyász negyvenes Aldó és a kamasz Klára is azzal küzd, s tulajdonképpen ez az, ami különös kapcsolatot eredményez kettőjük között: Aldó egyfajta apjává válik a holokauszt során szüleit és húgát elvesztő lánynak, ő maga pedig részben új családra lel azok helyett, akik nem térhettek vissza a koncentrációs táborból. Tóth Barnabás filmje egyszerre tabudöntögető és rendkívül érzékeny alkotás.
Saul fia
Nemes Jeles László Oscar-díjas rendezését valószínűleg senkinek nem kell bemutatni: a fia tisztes temetéséért harcoló Saul története azért is kapott akkora visszhangot, mert több szinten is formabontó volt. Egyrészt alig szólnak visszaemlékezések a Sonderkommandoról, vagyis azokról a zsidókról, akiket a koncentrációs táborokban saját társainak testének elégetésére köteleztek, másrészt a film megmutatja, hogyan veszti el érzőképességét az ember az embertelen körülmények között egészen addig, amíg valami személyes sokk nem éri. A szűk képkivágások pedig csak még inkább ráerősítenek, hogy csontig hatoljon az élmény.
Sorstalanság
Amennyire formabontónak számított 2015-ben a Saul fia, annyira új volt egy évtizeddel korábban a Kertész Imre 1975-ös regényéből készült Sorstalanság is, hiszen a maga idejében az elsők között beszélt arról, hogy a szörnyűségek mennyire elidegenítik a társadalomtól a tragédia túlélőit: a meghurcoltatások után is gyakorlatilag épp ugyanolyan számkivetettek maradnak, mint előtte voltak. A főszereplő, Köves Gyuri kora ráadásul még tragikusabbá teszi helyzetét: tizenöt évesen épp abban a korban van, amikor először nyílna ki a világa, hogy aztán személyiségét és későbbi életét is meghatározó élményeket szerezzen, s mivel már ahhoz elég idős, hogy értse, mi zajlik körülötte, ezek az élmények a lehető legborzasztóbbak lesznek.
A létezés eufóriája
Noha a legtöbb történet a megnyomorító körülményekre koncentrál, A létezés eufóriája pozitívabb képet mutat és arra igyekszik megtanítani, hogy igenis fel lehet állni a legnagyobb tragédiák után is. Fahidi Éva 20 évesen egyedül tért haza Auschwitz-Birkenauból, ahol 49 családtagját veszítette el, köztük anyját, apját és kishúgát. 90 éves, amikor felkérést kap Szabó Réka koreográfustól, hogy szerepeljen egy róla szóló táncszínházi előadásban Cuhorka Emese táncosnővel közösen. A darab, a Sóvirág kettejük életét, a fiatal és az idős nő sorsát és testét állítja párhuzamba, finom mozdulatokkal és a hétköznapi beszélgetések közé rejtett súlyos mondatokkal. A dokumentumfilm az előadás létrejöttét és a három nő különös kapcsolatát követheti nyomon, miközben gyönyörűen emlékeztet rá: élni mégis csak csodás kiváltság.
