Csuhai Istvánnak, az Élet és Irodalom hetilap versrovat-vezetőjének nevét néhány éve a veszprémi olvasóréteg is gyakrabban láthatja, hiszen a Séd folyóirat rendszeres publicistája. A könyvsorozat a Sédhez kapcsolódó anyagokból fog válogatni, a szóban forgó kötetet pedig az OOK-Press Kft. adja ki.
Arról, hogy miként került az író a Séd lap szerzői közé a következőket mondta:
„Van egy 2013 óta működő szobros bloggom, „Csak a képre emlékezem” a címe és a csuhai.com címen érhető el, ahol különböző formákban foglalkozom a köztéri – főként 1945 és 1990 között állított - szobrokkal. Valamikor egyetlen szoborról írok, de előfordul olyan is, hogy pályaképet írok, ahol egy szobrász munkásságával foglalkozom.
2016-ban jelent meg Bors István Fiú kecskével című veszprémi szobráról az írásom, ezt olvasva keresett meg Ladányi István – akivel régóta jóban vagyunk -, hogy mi lenne, ha a Sédben közölnék az írást.
A főszerkesztő Géczi Jánost is régóta ismerem, az ő személyük tehát nekem garancia volt.
A kötet tizennégy írásomból áll, döntő többségüket a Sédbe írtam, Dénes Tamás remek tördelésének köszönhetően könyvként egészen különleges látványa lesz; a szöveg az általam készült fotókkal egészül ki. A kötet szerkesztője Ladányi István, az ötletgazda és az egész ügy menedzselője pedig Géczi János.
A könyvben az 1961 és 1987 közötti időszakban a városban felállított szobrokról van szó, engem ez a korszak foglalkoztat.
Veszprémben az ’egyetemváros’ lakótelepe igazi kincsesbánya, ennek egyik oka, hogy a szocializmus időszaka alatt hazánkban is létezett az úgynevezett kétezrelékes törvény, amely előírta, hogy az állami építészeti beruházások két ezrelékét műalkotások létrehozására kell fordítani”.
Csuhai István, kép: Seres Flóra
Talán nem túl gyakori az irodalom és a képzőművészet ily módon történő találkozása. Csuhai István ennek a különleges műfajnak ismerőjeként a következőket mondta a munkafolyamatról: „Nekem muszáj látnom a szobrokat élőben, tehát ha tudok, akár többször is elmegyek, körbejárom, lefotózom, és amikor otthon a gépre töltöm a fotókat, addig nézegetem őket újra és újra, amíg egyszer csak be nem villan valami, hogy miként is lehetne írni róluk. Én főként ún. zsánerszobrokról írok, politikai szobrokról ritkábban.".
Csuhai szobrok iránti érdeklődése messzire nyúlik vissza: „Bölcsész vagyok, irodalommal foglalkozom, de a társművészetek mindig is jelen voltak az irodalom mellett. Már gyerekként is szívesen fényképeztem szobrokat, mondok egy példát, ami a szobrok mellett szól:
ha az utcán lencsevégre kapsz egy embert, valószínűleg megfordul, és megkér, azonnal töröljem ki a fényképet. A szobrok közül még egyik sem háborodott fel, ráadásul nem véletlen vannak a tereken, hiszen a „közhöz” tartoznak, és a cél, hogy minél több ember beléjük ütközzön, minél többen lássák őket.
A könyvben a legtöbbet szerepeltetett szó a teresedés lett, ami egy furcsa kifejezés, de ezzel arra utalok, hogy a műalkotás maga hozza létre a saját városi terét. Arra kifejezetten figyelni szoktam, hogy ha egy mondjuk tizenhétéves fiatal rátalál a szövegemre, akkor megbízható információt kapjon, és kedvet hozzak neki a műhöz, ugyanakkor, ha akadémikus olvassa a soraimat, ő se vonja fel a szemöldökét. De szobrokról a laikus Laikus nézőpontjából írok, nem pedig a képzett művészettörténész megközelítéséből.”.
