Ám mielőtt rátérnénk a részletekre, szögezzük le: ez a kiállítás nem Zoób Kati munkásságáról szól, vagyis nem csak róla. Hanem a divatházról, ami megint csak nem egy épületet takar, hanem nagyszerű mesterembereket, akik a két kezükkel, rengeteg türelemmel a semmiből csodákat szőnek, és valójában nem is egyszerűen ruhákat hoznak létre, hanem művészeti alkotásokat.
Ők azok, akikből ma már egyre kevesebb van, akik egy lassan tovatűnő korszak utolsó bástyáiként emlékeztetnek a múltra, amikor még a szabás, varrás, hímzés, a kézművesség mindennapi tevékenység volt, nem pedig egzotikusan hangzó luxuscikk. És ők azok is, akikről a divat kapcsán általában nem sok szó esik, mert többnyire a háttérben maradnak. Pedig ők legalább akkora művészek és ugyanannyira kreatívok, mint az (ifjú) titánokként éljenzett tervezők, akik megálmodják a ruhákat és arcukat adják a márkához. Sőt.
„Egy tervező kitalálhat bármit, de ha ő maga nem rendelkezik azzal a tudással, amivel meg tudja alkotni azt a ruhát olyanra, amilyennek megálmodta, vagy épp nem veszi körül egy olyan csapat, aki képes erre, akkor az önmegvalósítása csak félig önmegvalósítás” – vallja Kati. Azt mondja, az ő pályája éppen azért tekinthető sikeresnek az elképzelései szempontjából, mert a saját tudása mellett rendelkezik egy olyan összetartó csapattal, akik birtokában vannak ennek a képességnek, és akikkel 25 év alatt gyakorlatilag családdá váltak: néha ugyanúgy ölre menő vitákat folytatnak egy-egy szabásvonal miatt, de csakis szakmai okokból, míg a sikereknek együtt örülnek.
A több mint 125 öltözéket bemutató retrospektív kiállítás célja tehát ez: hogy rávilágítson ezeknek a mesterembereknek az értékére – nem véletlenül tüntették fel minden egyes ruhánál a készítők nevét.
És ezen keresztül egy kicsit arra is, hogy a divatra ne csak úgy tekintsünk, mint aktuális trend szerinti viseletre, mint egyszerű ruhákra. Mert a ruhák egy izgalmas tervező és egy jó csapat keze alatt műtárgyakká is válhatnak. Korlenyomatokká, amelyek kultúráról, emberekről, történetekről mesélnek.
Esetünkben olykor szó szerint. A Katti Zoób ruhái tele vannak játékossággal és rejtett kis utalásokkal, és ahogy a tárlatvezetés során egymás után tárulnak fel a történetek, az ember néha úgy érzi, mintha egy mesekönyvet lapozgatna: egyszer a 77 magyar népmesét, máskor A dzsungel könyvét, aztán Lesznai Anna Meseszövését, majd Zoób Kati saját sztorijait.
Például arról, amikor 2003-ban, egy héttel új kollekciójának bemutatója előtt „ellopta” idős édesanyja saját hímzésű díszpárnáját, hogy aztán a kétségbe esett mami a divatbemutatón egy felsőrésszé átalakítva lássa viszont azt. Vagy arról, amikor Fruzsi lánya 9 évesen írt egy verset, hogy milyen jó lenne, ha nekik is lenne kertjük, ami alapján aztán elkészített egy kabátot a szöveggel és a kislány kézírásával.
Vagy arról, hogyan ihlette meg egy, a Christies aukciós házban látott bútorintarzia, miként talált rá egy múlt századi, már egyáltalán nem fellelhető brüsszeli csipkére, vagy éppen mekkora megtiszteltetés volt, amikor a 90-es évekből személyesen keresték fel a műhelyüket a Valentino márka alapanyagait is gyártó olaszországi gyárból, hogy felmérjék, rendelkeznek-e azokkal a technológiákkal, amik az alapanyagok gyártásához szükségesek.
De a kiállítás még akkor is bőven izgalmas, ha történetesen nem áll mellettünk az egyes darabok megálmodója és készítője, hogy beavasson a részletekbe. Zoób Kati számára a kulturális tartalom mindig is fontosabb volt a ruháknál, mint a divat jelleg, így a sok finom, apró részlet önmagában is megannyi gondolatot képes elindítani bennünk: a különleges anyagok, a geometrikus és organikus minták találkozása, a ruhákon feltűnő szamár, sárkány vagy párducmotívum, a magyar koronázási palást visszaköszönése, az elegáns kabátkán végigfutó labirintus vagy éppen az angyal kalitkájából előlépő emberalak.
A tárlatnak pedig külön érdekességet ad, hogy bár 25 év repertoárját vonultatja fel, a megmutatott ruhák valójában időtlenek. Kiss Szilárd, a divatház munkatársa és a kiállítás kurátora kronológiai sorrend helyett színek, témák és technológiák szerint válogatta össze az öltözeteket, egyszerre jelezve az állandóságot és a folytonosságot is: van, hogy 90-es évekbeli szoknya mellé 2010-es felső kerül, de a visszatérő motívumok és anyagok is jól megfigyelhetők így. Ugyanakkor a kiállítás egy kicsit a 25 év fejlődését is megmutatja: a kéttermes kiállítás egyikében a 100 öltözet kapott helyet, míg a másikban 25 különböző technikával készült fűző és papír szabásminta reprezentálja az elmúlt negyed évszázadot.
S végezetül, hogy miért is érdekes mindezeken túl nekünk ez a kiállítás, még ha egyelőre a fővárosi Vigadóba is kell utaznunk, ha meg szeretnénk nézni? Mert valahol egy kicsit mi, a balatoni régió is benne vagyunk: Zoób Kati a Balaton-felvidékről származik, családja ma is itt él, és ahogy az a fentiekből is kiderült, néhány darab eredettörténete is ide kötődik.
Idővel pedig akár a környéken is megnyílhat egy hasonlóan impozáns kiállítás. Kati elmondása szerint nagyon pozitív volt a fogadtatás, többek között a Tihanyi Apátságból is érdeklődtek iránta és felvetették a későbbi megjelenés lehetőségét. Ez ugyan még csak kedves gondolat, de vannak már konkrétabb elképzelések: a 2023-as veszprémi EKF program részeként Kati egy kiállítás sorozatot tervez, mely a közép-kelet-európai vallások és a divat egymásra hatását mutatná meg.
A Repertoár című, jubileumi retrospektív kiállítás február 24-ig tekinthető meg.
