Persze ez sem volt teljesen előzmény nélküli: a kétezres években a Warner felfoghatatlan mennyiségű pénzt keresett a Harry Potter szériával. A vak is láthatta, hogy sokkal nagyobb üzleti lehetőség van abban, ha egyedi mozifilmek helyett sorozatokat gyártanak a vászonra is, így a nézők ugyanis nemcsak egyszer vesznek jegyet, hanem minden évben tervezhető bevételt hagynak a kasszánál, ráadásul a tévésorozatok eszközeivel (mint a cliffhanger) fokozni is lehet az érdeklődést, és egyre nagyobb közönséget lehet megszólítani.
A képregények pedig tökéletes alapanyagot jelentenek ehhez: nem kell ugyanazt a három színészt harminc filmen át fárasztani, lehet vetésforgóban pihentetni a karaktereket, a szálak hol összefutnak, hol szétszélednek. Ráadásul a műfaj megengedi, hogy egészen extrém irányokba is elvigyék egy-egy szereplő történetét, mert a képregény-olvasók már hozzászoktak a kísérletezéshez és a karakter-rebootokhoz (itt van például a Szovjetunióban játszódó Superman: Red Son).
A Marvel sikerén felbuzdulva aztán a Disney újra bevásárolt, ezúttal a Lucasfilm – vagyis a Star Wars széria – került a kosarába. Úgy gondolták, hogy a képregényfilmekkel már kipróbált recepttel a Csillagok Háborújából is lehet majd főzni. Anyagilag be is jött a számításuk, a közönség azonban koránt sem volt olyan hálás, mint a Marvel-fanok. Ennek részben az az oka, hogy a Star Wars esetében a hosszas várakozás is az élmény része: az eddigi trilógiák filmjei 2-3 évente jelentek meg, hogy aztán 10-15 év szünet következzen utánuk. A Disney bevásárlása óta azonban minden évre jutott új mozi, és elveszett a sorozat különlegessége, esemény-jellege.
Másrészt pedig míg a Zsivány Egyes vagy a Mandalorian esetében kiválóan működtek az új karakterek, új konfliktusok, új zsánerek, addig az Epizódokban nem mertek új történetet elmesélni, az eredeti trilógia archetípusait, fordulatait, egysorosait használták fel újra, fanservice-be fojtva a jobb sorsra érdemes szériát.
A Disney gyávasága pedig a gyerekeknek szánt tartalmakban mutatkozott meg a leginkább: a cég, ami évtizedeken át varázslatosabbnál varázslatosabb történetekkel ajándékozta meg generációk sokaságát, elkezdett mikróban melegített töltött káposztát árusítani, és kockáról kockára újraforgatni az egykor sikeres rajzfilmjeit “élő” szereplőkkel.
És miközben a sorozatok a mozikba költöztek, azok az alkotások, amiket igazán filmnek nevezhetnénk, a kis képernyőre szorultak. Scorsese háromórás gigantikus gengszter-eposza, az Irishman egyik stúdiónak sem kellett, ha nincs a Netflix, akkor soha nem láthattuk volna Robert de Niro és Al Pacino jutalomjátékát.
Nem lehet megmondani, mit hoz a következő évtized: vajon konszolidálódik a filmes piac és létrejön az Egyensúly az Erőben, vagy haladunk tovább az elmúlt tíz évben megkezdett úton, és eztán tényleg érdemesebb lesz a mozira szánt pénzünket Netflix-előfizetésre költeni.
