Haragban a világgal. Szilágyi László élettörténetét hallva rögtön ez az 1955-ös filmcím ugrik be. Meg hogy Born to be wild. Hogy legenda. Kultuszfigurája Veszprémnek, akit sajnálatos módon leginkább tragédiája tett azzá.
Lackót sokan ismerték, de csak kevesen értették. Nem illett bele a dobozba, a társadalom számára különc volt, outsider – és ez éppen elég indok, hogy a nagy átlagot megbotránkoztassa. Szenvedélyes volt, kritikus, öntörvényű.
A saját útját járta mindenben, a festészetben is. A 80-as évek újexpresszionista irányzatát művelte, de a saját gondolatain átszűrve. Képekbe szőtte az érzéseit, a személyiségét. Féktelenül, tombolva, gátak nélkül.
Művész volt – annak sajátos iróniájával együtt: sok sorstársához hasonlóan őt is csak halála után magasztalták fel.
Persze voltak, akik már életében elismerték. Kortársai, mesterei a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán úgy emlékeznek vissza rá, mint nagy tudású, művelt, rendkívül érzékeny, kivételes tehetségre. Már ekkor legendás alak volt, aztán megkapta a fiatal művészpalánták elindulását támogató Derkovits-ösztöndíjat, később a David Bowie Alapítvány pályázatán Magyarországon I. díjat kapott, a párizsi döntőn pedig II. helyezett lett. Voltak még szép sikerei, mégis egyre inkább a társadalom peremére szorult, oda taszította magát.
Betegsége, a saját démonai felőrölték. Pszichés problémái, anyagi gondjai folyamatosan súlyosbodtak, és 2007. február 3-án végleg döntött: kilép az életnek nevezett játékból.
Szilágyi Zoéval
De van az a régi szállóige.
Punk’s not dead.
Lackó’s not dead.
Mert Lackó punk volt, a saját szabályai vagy szabálytalanságai szerint élő, a szabadságot kereső, őszinteségre törekvő, nem megalkuvó, örök lázadó. És ha így gondolkodunk, akkor bizonyos szempontból nem halt meg, szellemi öröksége mindig itt marad.
Az emlékére létrehozott utcagaléria
Szilágyi Lászlóról bővebben a Veszprém Portréban olvashat, amely 2012-ben egy egész számot szentelt neki.
