A 80-as években a kortárs európai művészek számára Berlin olyan volt, mint Amerikának New York, amit aztán a fal leomlása még inkább fokozott: nyüzsgő, élettel teli alkotóműhely, nemzetek olvasztótégelye, az underground kultúra európai fellegvára. Az újra, az alternatívra fogékony, szabad világváros a nyugat dinamizmusával és a keleti blokk örökségével.
Berlin egyszerűen magával ragadó, és ezt úgy mondom, hogy a város fentebb vázolt arcába, művészeti szcénájába a kultúráért rajongó személyként lényegében épphogy csak egy apró bepillantást nyertem. Mégis, amikor 18 évesen négy napot a német fővárosban tölthettem, eddigi életem egyik legemlékezetesebb utazós élményét szereztem meg.
Valószínűleg kevés olyan összetett várost találni, mint Berlin: az égbe nyúló "kristályépületek", az egyszerű, már-már falusi lakóház és az aranyló kastély a hatalmas parkjával úgy bukkan elő egymás után, mint egy videoklip képkockái két snitt között. Míg az egyik pillanatban kényelmesen sétálsz a teljesen átlagos városi utcán, a másikban egy zebrányi váltás után Charlottenburg elbűvölő és leginkább mesébe illő kastélyparkjában találod magad. Az egész olyan, mintha valaki meglengetne egy varázspálcát, és te hipp-hopp a 18. századba pottyannál, a császár nyári rezidenciájába. Ahol ugyan senki nem viselkedik úgy, mint a 18. században. Ehelyett mezítlábas gyerekek ugrabugrálnak a szökőkútban (és nem büntetik meg a szüleiket), indiai diáklányok csevegnek egymással, és az sem meglepő, ha valaki tornadresszben kocog el melletted.
És ez csak egy részlet. Berlin annyira kevert, hogy még a főpályaudvara is majdnem jobban hasonlít egy plázára, mint egy vasútállomásra. Jegypénztárból, beérkező vonatból, S-Bahnból (városi gyorsvasút) legalábbis bizonyosan kevesebb van, mint butikból és étteremből. Na meg a berlini törökök találmányát, a dönert áruló étkezdéből.
Vagy ott van a Potsdamer Platz. Az út egyik felén a dúsgazdagoknak fenntartott Ritz Hotel foglal helyet, a másik végén pedig már a berlini fal egykori maradványai húzódnak. Az ország fontos nemzeti és politikai megemlékezéseinek helyet adó Berlini dómtól csupán néhány méterre hastáncot tanuló csoportról nem is beszélve. Milyen jó muri is, nem igaz? A kötelező tiszteletkör után a politikusok egy kis hastáncbemutatóval vezethetik le a feszültséget.
Szóval Berlin nem éppen szokványos. Az építészete sem. Az egyeteme, a Freie Universität például sokkal inkább hasonlít egy ultramodern óceánjáró hajó fedélzetére, hatalmas könyvtárkomplexuma pedig egy jól megtermett UFO-ra, ahogy a hallgatók is nevezik. Mit mondjak? A név kötelez.
Mert mintha rendhagyónak lenni itt tényleg kódolva lenne. És ez egyáltalán nem kirívó meg deviáns, hanem nagyon is szerethető. Mint a főváros emblematikus figurájának és a turisták kedvencének számító, és így bárhol, bármilyen színben feltűnő köztéri medve szobor, Buddy Bear. Vagy az állatkertet hirdető piros elefánt és a játéküzlet előtt látható hatalmas lego zsiráf. Vagy az utcán csirkefej illetve farok jelmezben vonuló srác, akire itthon minimum ráaggatnák a kényszerzubbonyt, ott meg maximum megmosolyogják az emberek.
Apropó, utca, köztér és park. Berlinben bárki kifekhet a Spree folyó partjára egy napozószékbe, mintha a strandon lenne. De ideje lenne végre azt is megtanulnunk, hogy az utca nemcsak arra való, hogy végigsétáljunk rajta munkába/boltba/hazafelé menet. Kezdjük ezt már kapizsgálni, de még mindig annyi mindennek lehetne a platformja. Bármelyik hétköznapi napon, nem csak fesztiválkor. Merthogy mi is igazán az, amitől Berlin számomra belopta magát a szívembe?
Hogy sétálok a téren, hirtelen zene üti meg a fülem, és aztán meglátom az utcai táncosokat, meg a köréjük sereglett tömeget. És ettől egyből megérzem, hogy egy igazi nyüzsgő nagyvárosban vagyok. És leginkább külföldön. Mert néha ez még csak fel sem tűnik. Hiába állsz a betondzsungel közepén, vagy éppen a Barandenburgi kapu alatt. Valahogy ettől az apró mozzanattól lesz meg igazán az érzés.
