Kevés olyan térplasztika, kültéri szobor van, amelyet igazán szeretnének a veszprémiek – hangzott el nemrég egy lakossági fórumon –, kivételt képez R. Kiss Lenke műve, a helyiek által csak Zsuzsinak becézett Korsós lány szobra. A kettős jubileum és az Emlékhelyek Napja alkalmából családja, rokonai körében emlékezett meg a művésznőről és híres művéről a Művészetek Háza és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Veszprém Megyei Tagozata a Polgármesteri Hivatal mellett található szobornál pénteken.
Az 1961-ben készült szobrot valóban a szívükbe zárták a veszprémiek és a turisták is – visszaemlékezések szerint alig néhány hónappal a felavatás után szinte már felügyelőket kellett állítani a Korsós lány mellé, hogy az emberek ne gázoljanak folyamatosan a virágágyásba, miközben egy képet szerettek volna készíteni Zsuzsival. Ma már ez nem okoz problémát: a Milleniumi emlékmű felállításával a szobrot áthelyezték a Polgármesteri Hivatal mellé, de Zsuzsi azóta is szeretett alakja a helyieknek. Ők adták a nevet is – „legyen valami kacér: Zsuzsi”.
Számos alkotóművészt, írót, költőt ihletett meg a fiatal lány - Kanyár Erikát, Kemény Gézát, Tungli M. Klárát és Szokoly Tamást -, a megemlékezésen az ő verseiket olvasta fel Rábai Zsanett és Habóczky Máté, a tavaszi hangulatról Hégely Nóra, a Csermák Antal AMI növendéke gondoskodott fuvolajátékával.
Zsuzsit olyannyira szerették a veszprémiek, hogy az eredendően Romániában, Illyén született, majd Nagyszalontán és Budapesten élő R. Kiss Lenkét (1926-2000) sikerült a városba csábítani 1964-ben, ahol aztán élete végéig alkotott. Nem Zsuzsi volt az egyetlen köztéri műve, noha ő elsősorban a kisplasztikákat kedvelte. Művészetében egy gyökérből fakadtak az állandóan visszatérő motívumok: egy-egy intim mozzanatot ragadott meg, a személyes gesztusok ábrázolása ellenére mégis általános érzéseket tudott közvetíteni, amitől úgy érezzük, szinte közelednek hozzánk a szobrok. Alkotásai csaknem olyan örökérvényűek, mint az egyiptomi és az archaikus görög szobrok, amelyeknek nagy tisztelője volt.
Szívesen kísérletezett, de mindenekelőtt a formák érdekelték, nem mesét akart gyártani szobrain keresztül. Egyszerűségre, szűkszavúságra törekedett, szobrai statikusságot és nyugalmat árasztanak, eggyé válnak a környezetükkel. Bár elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, ahol jeles mesterektől tanulhatott, elsősorban önmagából táplálkozott, művei érzékeny tükörképei gondolatainak, műveinek – méltatta R. Kiss Lenkét és munkásságát László Péter művészettörténész.
Ez a harmónia, az archaikus titokzatosság, csupa melegség és lágyság köszön vissza a pillanatnyi ihlet szülte Korsós lányban is, amely úgy tud felüdülést nyújtani, hogy végső soron mégsem akar más lenni, mint ami: egy szobor. De épp ettől, mégis csak több: a mi Zsuzsink.
