A hazai soft-rock és blues Nagymedvéjének péntek este négyszer sikerült dupla talppal landolnia a mellkasomban. A dunna-hangulatot felütésként sikerült megalapoznia a címadó lemezről A celofánnap és a papírholddal, majd a hatodik dalként érkezett a Jó veled. Persze szívszaggatásban első osztályú mesteremnek mindig sikerül emelnie a tétet. A harmadik alkalom – érzésem szerint a magyar daltörténet legnagyszerűbb mesterremeke – a Majd Leonard volt, amelyet az általa legtöbbre tartott XX. Századi komponistának, Leonard Bernsteinnek emlékére írt. És számomra a végső tőrdöfés a Deák Bill Gyulának írt Ne szeress engem volt, melyet Falusi Mariannal karöltve adtak elő.
S hogy mindeközben mi történt? Apróbb-nagyobb csodák, kifinomult öniróniával megtűzdelt történetek, főleg a Vígszínház mindennapjaiból és a presseri életmű gyöngyszemeinek egyszerű, de végtelenül kifinomult jelenése. Számomra varázslat. Miközben hallgattam, eszembe jutott, hogy a középiskolában egy alkalommal azért nem buktatták meg matematikából, mert az osztálytársai kikönyörögték, hogy a tanár hallgassa meg Presser Chopin-játékát. Beleadott apait-anyait és egy sóhaj, s egy kettes lett a jutalma.
Zongorajátéka technikailag és érzelmi töltetében is gyönyörűen visszaadja mindazt, amit a kezdetekkor megtanult és ami azóta vérévé vált. Két oktávon belül játszik végig mindent, csak néha szalad el a keze, de mindezt olyan dinamikával és virtuozitással, s ugyanakkor egyszerűen és érthetően, ami páratlanná teszi őt a hazai könnyűzenei zongoristák körében.
Fotó: koncert.hu
Bevallottan kortárs-zenerajongó is, amit felvillanás-szerűen időnként megmutatott nekünk és bár sok kritikát hallottam arról, hogy az utóbbi éveiben leginkább csak eldörmögi a dalait, én elfogult vagyok, s nekem ez tetszik. Egyébként kristálytisztán énekel, abszolút hallással másképp nem is tehetné. Ha pedig azokról a pillanatokról kell emlékeznem, amik kidobtak az anyaméh állapotból a koncert alatt, elsősorban azt említeném meg, hogy bár Szabó Tamás ismert és kiváló harmonikása kis hazánknak, a műsorba szerkesztése nem feltétlenül volt jó ötlet. Az Arra mennék én-re érkezett a színpadra. Az első pár hang után a hangerejét sikerült beállítani, viszont a dal végi improvizációt nagyon elhúzták. Amikor már sikerült megbarátkozni a jelenlétével, akkor már élvezni is lehetett azt a pár blues-duettet, amit előadtak, de őt is, mint ahogy Falusi Mariannt is jobban el tudom képzelni Presser mellett egy olyan koncerten, ahol zenekar kíséri őket. Falusi Mariann kiváló és erőteljes énekes, de amikor a dalok végén a lovak közé dobta a gyeplőt, az már nekem szintén sok volt egy kicsit. Ráadásul az ő hangját szinte nem is kellene hangosítani abban a teremben. Átszól mindenen, talán csak a piano-i igénylik a mikrofont. Egyébként ő megörvendeztetett minket egy vadonat új dallal, amit már direkt neki írt a Presser-Sztevanovity szerzőpáros. A címe: A part. Még meg sem jelent hanghordozón, úgyhogy ez igaz kuriózum volt az estében.
Mindent egybe vetve azt gondolom, hogy Presser Gábor az, akit erre a pár évtizedre már biztosan nem fogok megunni. Boldog vagyok, hogy ismerhetem a zenéjét, és büszkék lehetünk arra, hogy nekünk is van egy Tom Waits-ünk.
