A vaddisznó – csörtető vadállatok vagyunk
Felismertek-e, ha azt írom magunkról, hogy ádáz ellenségünk a golyós puska és a gyöngygolyóval töltött sörétes (és csak lábujjhegyen közlekedünk a magaslesi simabőrű közelében)? És hőseink levesként, pörköltként vagy szobadíszként végzik? Malacaink szőrös-bőrös csíkjain és illatunkon (ami szerintetek otromba szag) megannyi ember álmélkodik a ketrec másik oldalán. No, és agyarunk megannyi véres legenda forrása. Na ugye, ugye már nem is olyan nehéz… Hát kérem, mi vagyunk a vaddisznók!
Tartsunk egy rendhagyó családtörténeti órát! Ideje kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz!
Amióta világ a világ, egy ördögi körben egyszerre vagyunk üldözöttek és védettek. Tervszerűen gondoskodtok arról, hogy minél többen lepjük el a vadföldeket (ahol jó kis répát és csicsókát zabálhatunk) és az erdőket (még szerencse, hogy télen félpanziót biztosítatok). Ugyanakkor meg vagytok veszve egy jó kis hajtásért, ahol fogócskázhatunk a halállal. Hős vértanúink golyóitoktól lyuggatottan is keményen állják a sarat! (Tudna erről mesélni a ti Zrínyitek vagy Szent Imrétek mellett sok száz névtelen is.) Bár jámbor jóindulatunkból és kényelmes nyugodtságunkból kifolyólag mi nem kívánunk hadakozni veletek, de ti nem bírjátok ki, hogy oda ne piszkáljatok. Ilyenkor bizony néha elfogy a disznótürelmünk, és muszáj odaröffentenünk nektek. Gyorsak vagyunk, miként golyóitok! Az évszázadok alatt kitűnő hadistratégiát dolgoztunk ki: felkutatjuk a téves lövés után gyáván kucorgó simabőrűt, és jól megszorongatjuk. Mi, jól bevált kanok (azokkal a fehér, éles agyarokkal, amelyeket Hasfelmetsző Jack is megirigyelhet), csörtetve robogunk célunk felé, de ha vétünk, tovább rohanunk! (Ki nem állhatjuk a csörte közbeni manővereket) Ó, de azok a rettenthetetlen, gyönyörű kocáink! Addig tépnek, harapnak, míg csak disznóságuk bírja!
Van azonban szebb része is életünknek, mint a remegés és futás. Családi titkaink kifürkészhetetlenek számotokra, és ez így van rendjén. Romantikára csak a búgás idején jut időnk (télvízkor), hiszen mi, örökké háborgó kanok, csak ekkor térünk meg kocáinkhoz. Megtérésünk eredményei azok a csíkos malackák (úgy 6–12), akik pár perccel a malacozás után már vígan rohangálnak kocáink körül. Minden disznószívet megmelengető érzés, miként az emlőkért küzdenek! (És akár hiszitek, akár nem: nincs kecmec, pár nap elteltével mindenki állandó emlőt harcol ki magának!) Kemény a disznóélet, fél éves korunkra (immáron süldőként) kénytelenek vagyunk önállókká válni.
Kondáinknak is állandó tanyahelyei lennének, ha nem zavarnátok folyamatosan. Ugyanis mi is szeretünk minden nap ugyanoda visszakocogni (ahogy ti is), és ott pihenni, dagonyázni, pihenni egész álló nap. Hogy aztán szürkületkor nekiveselkedhessünk egy jó kis zabálásnak. Igazándiból mindent megeszünk, legyen az gyümölcs vagy jó kis bükkmakk, de jöhetnek férgek, pockok, hullott vadak. (És, hogy milyen jó szolgálatot tesz egy konnektororr a földalatti ez-meg-az kiszimatolásában és kitúrásában, el se tudjátok képzelni!) Ízlésünk egyáltalán nem rossz, hiszen jómódban mindig a minőséget választjuk. Aztán van úgy, hogy valahol elfogy a kaja. Ilyenkor kénytelenek vagyunk felkerekedni és kocogni, kocogni egy szebb jövő felé (aminek a reményében képesek vagyunk még úszni is).
Az egymás közötti kapcsolatra nagy hangsúlyt fektetnek kondáink disznai (akik jól ismerik egymást), számotokra sivalkodó hangon, röfögve tárgyalják meg a mindennapi ügyeket. És igazi jó disznóságok szoktak alakulni az együttes sörtedörzsiből és a közös összebújásokból.
Szóval nem unalmas a disznóélet, mindig van min agyalnunk, túrnunk. Ha személyesen akartok velünk találkozni, megtalálhattok a veszprémi állatkertben vagy éppen egy bakonyi dagonyában, esetleg egy kukoricásban.
Németh Viktória
