(zajlik az előadás. fotós: Horák János)
Az előadás Cserhát történetével kezdődött. A városrészt Szent Iván szegként ismerték a középkorban. A tatár és török pusztítások után hamar, főleg iparosmesterek által benépesedő területet zsúfolt, szűk utcák, és keskeny sikátorok jellemezték. A 19. században egyre több kisebb tűz csapott itt fel, de 1893-ban egy hatalmas tűzvész pusztított. Rengeteg ház égett le és többen odavesztek. A szerencsétlenség híre bejárta egész Európát, Párizsban még segélyhangversenyt is rendeztek a városrész megsegítésére.
(A tűzvészben leégett Cserhát)
A többségében híres csutorások és kötélgyártók által lakott városrész a XX. sz. második feléig folyamatosan romlásnak indult. Állapota a huszadik század elejétől problémát jelentett, de a megoldásra még évtizedekig várni kellett. Mikor az ötvenes évek népi demokratikus utcanévcseréiből kimaradt a városrész, már tudni lehetett, hogy mi lesz a sorsa. Az 1965-től folyamatosan bontották az ott lévő házakat, majd „modern” szocialista stílusú épületeket húztak fel. A Gabonapiac tér helyén elépült a Pártház, a Hotel, a Bástya Áruház, a Húszemeletes, a Lordok háza, a Lovassy László Gimnázium épülete, a Vásárcsarnok, és a Buszpályaudvar. Ekkor nyerte el a városrész azt az arcát, amit ma már ismerünk (és ami most éppen ismét átalakulóban van).
(A háttérben látható boltív a nem is olyan rég megtalált pince testvéréhez tartozik.
Vagy talán ő maga az?)
Az előadáson szó esett a Cserhát egyéb, azóta már elveszett jellegzetességeiről is. A közönség megismerhette a Csomay strand viszontagságos történetét. A lakosság körében már a 20-as évektől volt igény egy helyre ahol lehetőség van a fürödni vagy űzni a vízi sportokat. A strand megnyitása elé rengeteg akadály gördült, ami 1933-ig váratott magára. A város lakói előszeretettel töltötték itt az idejüket, azonban városrendezési okokból 1969-ben mégis bezárták. A Cserhát átrendezésénél a Búzapiac tér, a város legnagyobb piaca, és a fénykorában (1830-as évektől 1880-as évekig) Olajmalomként működő Bagolyvár épülete is eltűnt, a Völgyi kúti patakot pedig a mai Jutasi út rendezésekor és az építkezések miatt elfojtották. A régi emlékekből mára a Giricses lépcső maradt meg. A Cserhát rendezésekor ugyan elveszítette funkcióját és romlásnak indult, de 2008-ban civil szervezetek kezdeményezésére felújították.
(Volt egyszer egy veszprémi strand...)
A Dunántúl legmagasabb épületének szánt Húszemeletes története is érdekes. Eredetileg 15 emelet magasra tervezték, amit később 24-re változtattak. Ezt a magasságot nem sikerült elérniük, részben a talaj tulajdonságai miatt, részben pedig azért, mert az épület tetejéről egyszerűen rá lehetett volna látni a szentkirályszabadjai reptérre. Az eredeti terv szerint három toronyházat építettek volna még fel, ám az elsőnél felmerülő gondok hamar elvették a városvezetés kedvét a további húszemeletesek építésétől.
(Toronyházból sosem elég)
A 2009-ben megindult belváros rehabilitációja projekt keretében a városközpont ismét átalakul. Jákói Bernadett felhívta a figyelmet egy 1972-es Közép-dunántúli Napló cikkére, amelyben az áll, „meg kell ismernünk a városrész átalakulását, hiszen 10 év múlva senki sem fog emlékezni a régi épületekre. Ez a változás nem gond, a régi házak senkinek sem fognak hiányozni, de az utókort érdekelni fogja, hogy nézett ki Veszprém az építkezések előtt.” Ez az állítás még ma, éppen 40 év után is érvényes, zárta előadását a helytörténet kutató.
(feltúrt város)
A képek származási helye:
Dr. Nagy Jenő, Péterfay Endre archív képeinek felhasználásával,
Jákói Bernadett kutatásából és
a Veszprém megyei Levéltár Veszprémi Kaleidoszkóp archivumából
