1996 és 2000 között körülbelül 1200 állandó bérlője volt a Játékszínnek. Minden alkalommal megtelt a 70 férőhelyes nézőtér, és volt olyan produkció, ami 50 előadást megért.
Fapados volt, kicsi és kopott. Nem a büféről szóltak az esték, a nézők ott akkor tudták, valami különlegeset, valami nem hétköznapi színházi élményt kaphatnak. Nehéz négy év volt, de belefértek olyan kezdeményezések, melyekért érdemes volt, melynek utóélete lett. Folyamatosan ott lebegett a fejünk felett a kérdés: szükség van-e a játékszínre, de mindig történt valami, ami erőt, bíztatást, értelmet adott. Amiben biztos vagyok, hogy igény van erre a jellegű színház-művészetre Veszprémben is, mondta a Vehírnek Vándorfi László.
Jó néhány forradalmi előadás született abban a bizonyos négy évben a Latinovits Játékszínben. Talán a legemlékezetesebb a Kádár Jánosról szóló darab: amikor bemutatták szinte még senki nem merte feszegetni ezeket a történelmi kérdéseket. Túl korai volt, s talán veszélyes is. Ő bevállalta. De makacsul eldöntötte, Kádárt csakis Blaskó Péter játszhatja. Azóta természetesen elválaszthatatlan jóbarátok.
A trendek persze nem mindig kedveznek a kevésbé populáris
műfajoknak, és egy ilyen színház működtetése még csak nem is gazdaságos, de a
művészetet, így a színházat sem lehet pénzzel és bevétellel mérni, vallja a
direktor. Normál esetben, ha kellőképp össze van hangolva a „nagyszínház” és a
játékszín működése, repertoárja, az előbbi eltartja a kamara munkát.
A Pannon Játékszín patinás környezetben, a Dubniczay-palotában
Mitől is különleges a játékszín, vagy más néven stúdiószínház? Itt senki nem vár nagy díszletet, technikai csodát, ellenben a színészi játékban ott igen, ott csodát, bravúrt vár a néző, így a kamara munka, rendezőnek és színművésznek is még nagyobb kihívást jelent, illetve komolyabb lehetőséget arra, hogy megmutassa önmagát. Egy ilyen kis színházban lebontatik a negyedik fal, színész és közönsége egészen közel kerülnek egymáshoz. Ez teremti meg az intimitást, ami a „függöny mindkét oldalán állóknak” pótolhatatlan élmény. A Pannon Játékszín első előadását már most az ősszel megtartják a Dubniczay Palotában. Picasso egyetlen A telibe viszonzott vágyakozás címet viselő drámáját Vándorfi rendezi. A továbbiakban a fiatalok is lehetőséget kapnak. Kiss Erky Dávid egy hasonló jellegű kisszínházból érkezett korábban a Pannonhoz, a Zsebszínházban ő maga rendezett, s mivel ambíciói megmaradtak, a Virágot Algernonnak című előadásban most igazgatójától lehetőséget kap szárnyainak bontogatására. Csukás István Ágacska című meséjét Egyed Brigitta a direktor úrral közösen rendezi majd. A Pannon Várszínház igazgatója fontosnak tartja „gyerekei” nevelését, tanítását, akik mesterként tekintenek rá. Azt mondja, elsősorban az a legfontosabb, hogy ennek a társulatnak saját épülete legyen, saját színháza, amit otthonnak tekinthet. Ezen túlmenően, ha otthon ugyan van is, a színészek gyakran elvágyódnak, ha nem állítják őket újabb és újabb kihívások elé, és nem tudnak változatos művészi munkát végezni. Manapság részben ezért van, hogy főként a fiatalok néhány évad után váltanak, és nem tartanak ki hosszú időn keresztül színházuk mellett. A Pannonban bár Várndorfi huszonéves színészekkel és színművészekkel dolgozik, van köztük, aki hetedik éve a társulat tagja és a jövőben sem tervezi, hogy máshová szerződjön. A Játékszín most mindazoknak lehetőséget nyújt majd, akik egy másik dimenzióban is szeretnék kipróbálni magukat. Vándorfi László szerint nem csak attól lesz valaki rendező, hogy a kezébe kap egy rendezésre feljogosító bizonyítvány. Ez még önmagában kevés. Azt kell elérni, hogy a kollégák tartsák őt rendezőnek és hagyják vezetni magukat a színpadon.
Azt szeretném, ha a
színészeim alkotóközösségnek is tekintenék a társulatot és alkotóműhelynek a
színházunkat – mondta a direktor úr. Arra a kérdésre, hogy mi lesz, mondjuk 10
év múlva, még ő maga sem tud választ adni. Ez az a szakma, amiben legfeljebb
egy-két évre lehet előre látni. A direktor úr sosem vágyott létszámában nagy
színházra, viszont érvényesülésben igen. Ha a feladat nagy, amit vállalsz,
naggyá válhat a hatás, nem a társulatnak kell nagynak lennie – vallja Vándorfi.
Talán épp ez támasztja alá azt a rendezési sajátosságát, amiben a színészek
mellett minden díszlet, kellék, tárgy szerepet kap, játszik, együtt a
színésszel. Vándorfinál sosem jelentéktelen egy színpadon fekvő szék, poros
zongora. Úgy gondolja, ha egy tárgy bekerül egy darabba, rögtön metaforává
válik. Én egy ilyen színházban hiszek – mondja.
