Csermák József: - Az egész a gimnáziumban kezdődött, és azóta is megmaradt a zene és a barátság. Iskola után délutánonként próbáltunk, és szinte nem is csajoztunk. Vagy próbáról jöttünk vagy próbára mentünk. Produktum nem nagyon volt, de idővel beleolvadtunk az éjszakába: a dobos apja szaxofonos volt, és Veszprém környéki fellépéseikre néha magával vitt minket, olykor pedig hagyták, hogy játszunk ezt vagy azt. Tehát idővel volt egy kötelező életünk, a zenélés pedig a hobbi. Sokáig nem kértünk a fellépésekért semmit, örültünk, hogy hívtak. Aztán szaporodtak a felkérések, közöttük a pénzesek is, és mi természetesen nem tudtunk nemet mondani. 1997-ben csatlakozott hozzánk Béczes Gyuri, így a Black Horn Alapítvány a szárnya alá vett minket, és kialakult a kapcsolatunk az LGT emlékzenekarral is.
- Hogyan került képbe a rockabilly?
Csermák Zoltán: - A rockabilly műfaj a '80-as években fekete ló volt, CC Catch és a Modern Talking ellenében. Eredetileg klasszikus zenét, zongorázni tanultunk, aztán egyszer hallottam a rádióban egy rock'n'roll számot a Hungáriától, és teljesen oda voltam érte. Jelentettem szüleimnek, hogy milyen új, előretörő műfajt fedeztem fel, mire mondták, hogy ez egyáltalán nem újdonság.
CsJ: - Egy Tesla B41-es orsós magnón hallgattuk Elvist. Zoli és társai teljesen rápörögtek: barkó, pajesz, rockabilly szerkók, minden.
CsZ: - Egyszerűen magával ragadt az érzelmeknek ez a nyers módon való kifejezése.
CsJ: - Zoli tulajdonképpen az Elvis számok szövegeiből tanult meg angolul, és kiderült, hogy amit ő ebből felszedett, az olyan szleng, ami a mai napig autentikus hangulatot ad a koncerteknek. Igazából egyikünk sem beszél angolul, Zoli is csak annyit, ami a számok közötti átvezetéshez kell.
A kezdetek
A jelen
- Tehát autentikus hangzásra törekedtek?
CsZ: - Nem muszáj semmihez sem alkalmazkodnunk. Fontos, hogy úgy szólaljanak meg a számok, ahogy mi szeretnénk. Belefér akár egy kis jazz is, amiből aztán hirtelen átcsap az egész rock'n'rollba. Az érzés olyan, mintha a hatvanas évekbe csöppenénk vissza, egy kis szembefordulás-érzet, vagányság, és a közönség sem befogadó csupán, hanem résztvevője is a hangulatnak.
CsJ: - Egy kicsit kikapcsolódik a piros lámpa, ami a hétköznapokban ég, a zöld meg bekapcsol. Nem kell feltétlen fegyelem ehhez a műfajhoz, a jó hangulat átragad a közönségre. Ebből a szempontból a VMK kényelmes nekünk, megszoktuk a rendszeres bulikat, szinte klub jelleggel működik már, és minden korosztályból van közönségünk, és vannak lányok, akik pöttyös szoknyában, copfosan jönnek a bulikra. Az életérzés és a vidámság a fontos.
CsZ: - És az egész bulit a közönség motiválja. Régebben Jerry Lee Lewist látva koncertfelvételeken gyakran gondoltam, hogy ez az ember nem normális, és mostanában magunkat visszanézve megnyugodtam, hogy mi sem vagyunk azok. És nem kell erőlködnünk, hogy toljuk a szekeret. Nem akarunk mindenáron maradandót alkotni, a pillanatok tartanak fenn minket, a jelen.
- A családtagok hogyan viselik?
CsJ: - Szerintem látták, hogy nincsen más választásuk. 1982 óta ezt csináljuk, és ha elvállalunk egy fellépést, az nem egy emberről szól, hanem abban többen dolgozunk együtt. Én is nősültem már háromszor, de a legrégebbi kapcsolat a zenekar. A zenekarban csak egymásra nézünk, és tudjuk, mire gondol a másik, tudjuk mi következik. Hiányozna, ha már nem lenne.
CsZ: - Ez alatt az idő alatt már érték a tagjainkat örömök és tragédiák, születtek gyerekek, voltak halálesetek, és ezt mindannyian megéreztük, hiszen közvetlen kapcsolatban vagyunk. Kicsit olyan, mint egy osztálykirándulás, mikor elengedik a srácokat rosszalkodni. A koncerteken a gyerekeink barátai, barátnői is oda jönnek hozzánk, és mondják, hogy tetszik nekik, amit művelünk, hogy menő.
- Más műfajban próbálkoztatok?
CsZ: - Volt saját műsorunk is, valami meghatározhatatlan stílusban, valamiféle közönségreakciók által kiváltott mondanivaló.
CSJ: - Aztán kirajzolódott az idők során mindenkiben, hogy milyen műfajt szeret, de véletlenül alakult úgy, hogy közös maradt a rock'n'roll.
- Albumotok soha nem jelent meg. Várható?
CsJ: - Lehetett volna lemezünk, de Zoli nem hitt abban, hogy kifényesített stúdiókban kellene a zenét csinálnunk, és egyszerűen otthon maradt a lehetőség napján azzal az indokkal, hogy borotválkoznia kell.
CsZ: - Talán nem is ez volt a fő probléma, hanem az, hogy boltba kellett mennem.
