A beszélgetés alaphangját Hont András adta meg, aki a jelenlegi politikai helyzetet egy mindent beborító, sűrű ködhöz hasonlította, amelyben a választópolgárok és a politikusok egyaránt elvesztették a korábbi, stabil tájékozódási pontjaikat. Az ÖT alapítója rámutatott, hogy az elmúlt évek eseményei virtuális jelleget öltöttek, ahol a közösségi médiában tapasztalható, sokszor mesterségesen felnagyított hangulat köszönőviszonyban sincs a fizikai valósággal. Ezt még inkább alátámasztva az április 12-ei szavazás regisztrációs adatait hozta fel példaként. Eszerint miközben a határon túli, levélben szavazók száma a korábbi négyszázötvenhatezerről négyszázkilencvenhatezerre nőtt, addig a külképviseleteken regisztrálók száma, amely hagyományosan az ellenzék egyik legstabilabb bázisa, mindössze hatvanötezerről nyolcvanötezerre emelkedett. Hont rávilágított arra a beszédes ellentmondásra, hogy ha a virtuális térben érzékelhető, mindent elsöprő kormányváltó hangulat a valóságban is létezne, akkor a nyugat-európai regisztrációs számoknak a többszörösére kellett volna ugrania. Ez az adatalapú valóság azonban teljesen eltűnik a mindennapi diskurzusból.
Ehhez a virtuális, a valóságtól elrugaszkodott állapothoz szervesen kapcsolódva Németh Róbert, újságíró a kampányhajrá szürreális mivoltát emelte ki. A publicista felidézte, hogy az elmúlt harmincöt évben, amióta figyelemmel kíséri a hazai politikát, még sosem tapasztalt olyat, hogy a kormányváltásra készülő legnagyobb politikai erő és annak vezetője a célegyenesben lényegében levonuljon a pályáról. Németh rendkívül bizarrnak nevezte azt a felállást, amelyben a kampány tematizálását teljes egészében a kormánykritikus média veszi át. A kihívó párt vezetője ahelyett, hogy saját politikai agendáját, jövőképét építené, sok esetben csupán az ellenzéki sajtóban megjelenő mínuszos híreket kommentálja. A valódi témák és a kézzelfogható állítások hiánya egy olyan politikai képzavart eredményezett, ahol a választók egy folyamatos, tartalom nélküli hírfolyamot kénytelenek fogyasztani.
Ebből a tartalom nélküli, lebegő kampányból logikusan következik az a teljesen új hazai politikai jelenség, amelyet Hoppál Hunor a rejtőzködő szavazók fogalma után a rejtőzködő jelöltek megjelenéseként aposztrofált. Ezzel a Mandiner munkatársa a Tisza Párt színeiben induló, sokszor a helyi közösségek számára is teljesen ismeretlen arcokra utalt. Személyes tapasztalatát megosztva elmesélt egy esetet egy volt fideszes fiatalemberről, aki napok leforgása alatt vált a Tisza Párt képviselőjelöltjévé. Amikor azonban a motivációját és a politikai céljait firtatták, csupán egy betanult panelt ismételgetett tucatszor, miszerint a párt honlapján minden információ megtalálható. A szerkesztő hangsúlyozta, hogy ez a fajta információs deficit azért is rendkívül aggályos, mert ezek az emberek sem a szimbolikus társadalmi vitákban, sem az orosz-ukrán háború, sem az európai uniós szankciók vagy az energetika ügyében nem rendelkeznek a nyilvánosság előtt felvállalt, koherens programmal.
Hoppál rendkívül éles kritikát fogalmazott meg a Tisza káderbázisával kapcsolatban, rávilágítva arra, hogy a jelöltek jelentős része a NER korábbi haszonélvezői közül került ki. A zászló alatt olyan emberek gyülekeznek, akik korábban milliós fizetéseket vettek fel állami felügyelőbizottságokban, esetleg sértődöttségből váltottak oldalt, miután nem kapták meg az áhított pozíciókat.
A jelöltek teljes sötétségben tartásának okait Hont András egy mélyebb, társadalomlélektani és politikai kontextusba helyezte, keményen kritizálva a kormánypárt történelmi felelősségét is. Az újságíró szerint a Fidesz környékén az elmúlt tizenöt évben kinevelődött egy olyan, a hatalomhoz dörgölőző réteg, amelynek puszta létezése és indokolatlan gazdagodása masszívan táplálja a jelenlegi protest hangulatot. Az embereket sok esetben nem a távoli, legfelsőbb oligarchák gazdagodása dühíti a leginkább. A mindennapi frusztrációt az a szomszéd utcában élő, tehetségtelen, korábban semmit fel nem mutató osztálytárs váltja ki, aki a rendszer kegyeltjeként érdemtelenül luxusban dőzsöl és arrogánsan viselkedik. Bár logikátlan, hogy ennek az ingyenélő kultúrának a lebontását a választók egy olyan embertől várják, aki maga is éveken át ebből a rendszerből élt, az emberi lélek és a politika irracionalitása mégis ezt a helyzetet teremtette meg.
A politikai irracionalitás megértéséhez Hont a helyi és az országos politika megítélésének kettősségét is beemelte a diskurzusba, éppen Veszprémet hozva fel történelmi példaként. Kifejtette, hogy egy Veszprém méretű kisközépvárosban a belső dinamika, a személyes ismertség és a helyi beágyazottság évtizedeken át felülírta az országos trendeket. Erre a legjobb bizonyíték Horváth Balázs egykori belügyminiszter esete. Bár az ő országos megítélése a kilencvenes évek elején kifejezetten negatív volt, a városon belüli tekintélye és személyes beágyazottsága olyannyira erős maradt, hogy a legnehezebb időkben is magabiztosan tudta hozni a saját veszprémi körzetét. Hont szerint azonban ez a fajta organikus, fizikai beágyazottság napjainkra kezd teljesen eltűnni. Az emberek jelentős része már nem a szomszédjával, a munkatársával vagy a helyi közösséggel vitatja meg a közügyeket, egyre inkább a technológia által generált online buborékokba húzódnak vissza. Ezekben a virtuális terekben a helyi ismeretség elveszti a jelentőségét, és elegendő egy ismeretlen, rejtőzködő jelöltet indítani, ha az a megfelelő országos hívószavakat visszhangozza.
Ezt a végletekig fokozott politikai irracionalitást és a szavazói apátiát Németh Róbert egy hosszabb folyamat eredményeként értelmezte. A publicista rámutatott, hogy négy egymást követő, kétharmados vereséggel végződő választás után az ellenzéki tábor eljutott a teljes kiábrándultság azon fokára, ahol már egyáltalán nem érdekli őket, kicsoda a kihívó. Szerinte a kormányváltást akaró tömeg ma már egy száraz zsömlére is hajlandó lenne leszavazni, ha az reális esélyt kínálna Orbán Viktor leváltására. Ez a végletes elkeseredettség és morális vakság teszi lehetővé, hogy az ellenzéki tábor egy olyasvalakit emeljen pajzsra, aki korábban a leginkább megtestesítette számukra gyűlölt NER-es aranyifjú prototípusát. Németh szerint, ha egy játékgyártó cég piacra dobott volna egy fideszes Ken babát, az pontosan úgy nézett volna ki, mint a jelenlegi kihívó.
A kihívó politikai színrelépésének rendkívül aggályos körülményeit Hoppál Hunor részletezte tovább, rávilágítva a kezdetekbe kódolt súlyos hitelességi deficitekre. A Mandiner munkatársa emlékeztetett arra az erkölcsileg nehezen védhető tényre, hogy Magyar Péter egy olyan, titokban rögzített hangfelvétellel robbant be a köztudatba, amellyel lényegében a saját feleségét és családját árulta el, ráadásul mindezt megelőzően a legmagasabb kormányzati köröket zsarolta üzeneteivel. Hoppál kitért arra a sajtóban megjelent, Mészáros Lőrinc köreiből származó levélre is, amelyből kiderült, hogy a politikus alig néhány hónappal a hirtelen jött ellenzékivé válása előtt még zsíros, jól fizető állásokért kilincselt a rendszer csúcsvállalatainál. Ez a meglehetősen profán eredettörténet, a folyamatosan változó, sokszor egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatok, és az európai parlamenti munkakerülés ténye együtt egy olyan morális és információs űrt alkotnak, amire egy ország felelős vezetését alapozni rendkívül kockázatos vállalkozás.
Felmerül a kérdés, hogy a választók miért hajlandóak mindezt mégis figyelmen kívül hagyni. Németh Róbert erre a dilemmára egy rendszerelméleti megközelítéssel válaszolt. Történelmi és politikai törvényszerűség, hogy egy fennálló hatalom ellen csak akkor tudnak a legkülönbözőbb értékrendű emberek és érdekcsoportok hatékonyan összefogni, ha a rendszer már túllépett egy határon, és látványos, mindennapos dekadenciát kezd mutatni. Az elmúlt évek kormányzati hibái és a hatalmi arrogancia bizonyos megnyilvánulásai teremtették meg azt a fojtogató közeget, amelyben a korábbi ideológiai ellentéteket félretéve, pusztán a rendszer elleni elemi düh kovácsolta egybe a jelenlegi, amúgy rendkívül heterogén és instabil ellenzéki masszát.
A tömegek viselkedésének másik magyarázatát Hont András a médiafogyasztási szokások drasztikus átalakulásában látta. A szakember kifejtette, hogy a papíralapú újságok korszaka, amely logikusan felépített, a világot a maga teljességében és összefüggéseiben ábrázoló tipográfiát kínált, véget ért. A nyomtatott sajtó fizikailag is el volt helyezve a térben, a címlaptól a sportrovatig haladva az olvasó kapott egy világképet arról, mi a fontos és mi a kevésbé az. Ma azonban a végtelenül pörgethető, úgynevezett flash-szerű tartalmak uralják a befogadói teret, ahol az algoritmusok folyamatosan ugyanazt a forró, indulatokat generáló témát tolják a felhasználó arcába, rövid ideig, de iszonyatos intenzitással. Ebben a felgyorsult közegben az a politikus tud sikeres lenni, aki megfoghatatlan marad, aki kizárólag rövid üzenetekkel, szó mágiával operál, miközben a valódi személyiségét, a szakpolitikai mélységeket és a képviselőjelöltjeit is gondosan elrejti a nyilvánosság elől.
Ezt a politikai stratégiát elemezve Hont két lehetséges túlélési modellt vázolt fel a kihívó számára. Az Orbán-modell lényege a folyamatos mozgás. Amikor a politikus bármekkora hibát vét, bármilyen ellentmondásba keveredik a saját múltjával, azonnal mozgásba lendül, új témát dob be, így a botrányoknak egyszerűen nincs idejük rátapadni, a közbeszéd már a következő ügyön pörög. A Gyurcsány-modell ezzel szemben a felhalmozódó adósságok stratégiája, amikor egy ponton a szőnyeg alá söpört hazugságok, az elhallgatott anomáliák és a megválaszolatlan kérdések egyszerre, hatványozott erővel omlanak rá a politikusra. A következő időszak nagy kérdése, hogy az új ellenzéki formáció vajon képes-e a végtelenségig fenntartani ezt az Orbán-féle teflon hatást, vagy előbb-utóbb utoléri a Gyurcsány-modell összeomlása.
Bár a virtuális térben a politikai üzenetek könnyen formálhatók, a valóság előbb-utóbb mindig bekopogtat az ajtón. A választási esélyeket latolgatva Hont ismét a helyi, veszprémi tapasztalatokhoz nyúlt vissza, felidézve a 2015-ös időközi választást, ahol Kész Zoltán győzelme egyáltalán nem érte váratlanul a politikát mélyebben ismerő elemzőket. Akkoriban a Fidesz hatalmasat hibázott az internetadó tervezetével, ami rengeteg, korábban passzív ember számára a szabadság minimumának megsértését jelentette. A ciklus közben elkövetett durva politikai hiba után a tiltakozó szavazatok logikus következményként vezettek a kormánypárti vereséghez Veszprémben. A jelenlegi helyzet azonban más. A részvételi adatokkal kapcsolatban Hont a Nézőpont és a Medián méréseit hozta fel, megjegyezve, hogy ha a kutatóintézetek számai nagyjából helytállóak, akkor a fizikai valóságban nehéz elképzelni azt a drasztikus, mindent elsöprő változást, amit az online tér sugall. „Egy demokráciában nem lehet a népet saját magától megmenteni.” - Mondta. A választás napján hozott döntés következményeivel – legyen az bármi is – a társadalomnak magának kell szembenéznie.
Hogy mik lennének ezek a következmények, arról Hoppál Hunor beszélt. A Mandiner munkatársa felvetette azt a kevesek által végiggondolt, súlyos kérdést, hogy mi történne egy esetleges ellenzéki győzelem és kormányalakítás másnapján. Kifejtette, hogy az államháztartás jelenlegi, feszített helyzetében, a folyamatban lévő hatalmas állami beruházások és az európai uniós elvárások szorításában egy új, az unortodox gazdaságpolitikát elvető kormánynak elkerülhetetlenül és azonnal adóemelésekhez kellene folyamodnia. Hoppál hangsúlyozta, hogy a multinacionális cégek és a bankok különadóztatása sok esetben illúzió, ugyanis az Európai Unió szigorú versenyszabályai rendkívül szűk mozgásteret engednek a szektorális adóknak. Érzékletes példaként említette, amikor az EU a német államot is keményen elmarasztalta egy apró, a francia feketeribizli-likőrt érintő, diszkriminatívnak ítélt alkoholadó miatt. Ebből a szigorú uniós joggyakorlatból egyenesen következik, hogy a költségvetési hiányt a legkönnyebben elérhető célponton, a lakosságon kellene bevasalni. A kiszivárgott tervek és a Tisza Párt körüli szakértők korábbi nyilatkozatai alapján a legvalószínűbb forgatókönyv a többkulcsos, progresszív személyi jövedelemadó visszavezetése lenne, huszonkét, sőt akár harminchárom százalékos kulcsokkal, ami a jelenlegi tizenöt százalékos, stabil egykulcsos rendszerhez képest brutális, a mindennapi megélhetést veszélyeztető elvonást jelentene a dolgozó emberektől.
A közönségkérdésekkel tarkított beszélgetésen a résztvevők még mélyebbre ástak a hazai társadalom szerkezeti átalakulásaiban. Hont András szerint a kormánypárt részéről súlyos stratégiai tévedés volt, hogy két egymást követő országgyűlési választást is szinte kizárólag a negatív érzelmekre, egy ellenségkép felépítésére alapozott. Ez a fajta egyoldalú, folyamatos veszélyérzetre építő kommunikáció hosszú távon végzetesen kifárasztja a társadalmat. Az állandó riadókészültség tompul, miközben a pozitív, jövőbe mutató víziók hiánya óhatatlanul frusztrációt szül a választókban.
A beszélgetést Németh Róbert egy kifejezetten izgalmas, a hagyományos politikai gondolkodást felborító szociológiai paradoxonnal zárta. A zenész-publicista rámutatott arra a meglepő tényre, hogy a jelenlegi, hangos ellenzéki hullám legerősebb motorját egyáltalán nem a leszakadó rétegek, az elszegényedők vagy a vidék Magyarországa adja. A rendszer elleni lázadás magját és a Tisza Párt legstabilabb bázisát egyértelműen az a tehetősebb, jól szituált, városi középosztály alkotja, amely paradox módon az elmúlt tizenöt év kormányzati gazdaságpolitikájának – az egykulcsos adónak, a családi adókedvezményeknek – a legfőbb haszonélvezője volt. Ez a réteg, amely ma teljes anyagi biztonságban él, most úgy döntött, hogy miután a gazdasági stabilitást megkapta, a politikai hatalom átvételére is bejelenti az igényét. Ez a dinamika pedig egy olyan új, kiszámíthatatlan korszakot nyit a magyar belpolitikában, amelynek a végeredményét ma még a legdörzsöltebb elemzők sem tudják teljes bizonyossággal megjósolni.
