– Az anya projekt előtt mivel foglalkoztál?
– A Kabóca Bábszínházban voltam bábszínész, és szociális munkásnak tanultam a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán.
– Több sajtorgánumban is dolgoztál az évek során, melyek voltak ezek, és melyikre emlékszel vissza legszívesebben?
– Először az Index Veszprémnek kezdtem el írni, alig húszévesen, majd az ugyancsak veszprémi Rádió1 ügyvezetőjének asszisztense voltam. Aztán a Veszprém Presszó következett, a Presztízs Magazin, és nem túl régen az ezolive.hu-n is jelentett meg írásom. A legkedvesebb a legelső volt, az Index, ott tanultam a legtöbbet. Nagyon szerettem a társaságot, akikkel együtt csináltuk, bár akkor én voltam a legfiatalabb, soha nem éreztem ezt hátránynak, mindenki csak biztatott.
– Ha jól tudom, országos elismerésben is részesültél egyik írásod kapcsán. Mesélnél erről?
– Igen, ezt is az Indexnek köszönhetem. A Magyar Újságírók Országos Egyesülete létrehozott egy alapítványt, Dr. Szegő Tamás jogász-újságíró emlékére. Az alapítók a szegényekkel, az elesettekkel, az érdekeik érvényesítésére képtelen embertársainkkal foglalkozó harminc év alatti újságírókat díjazzák. Az ezüst emlékérmet kaptam én a mássággal, illetve a hajléktalan-léttel foglalkozó írásaimra 2005-ben a www.indexveszprem.hu-n megjelent cikkeimért. Nagyon vicces volt a díjátadón, hogy amikor a budapesti nagymenők bemutattak, külön rákérdeztek, hogy hol van Fűzfőgyártelep, ahol akkor éltem, annyira vidéki voltam…
– Jelent meg saját könyved is. Mit kell tudni róla?
– A címe Vénusz-dombi mesék, ami ugyancsak Indexes cikkgyűjtemény, nyomtatásban. Pikáns, tizennyolc év felettieknek szóló történetek vannak benne. Kiírtam magamból a sok élményt, amit a kalandozásaim adtak a „férfi-galaxisban”. Érdekessége, hogy a benne lévő erotikus jellegű illusztrációkat a mostani férjem készítette, pedig akkor még éppen csak a keresztnevén szólítottam. Ennek kapcsán a „királyi tévé” Kultúrház című műsorában is szerepeltem.
– Mi a legjobb a kisgyermekes anyaságban?
– A kisgyermek. Főleg, ha kettő van belőle, mint nálunk, hiszen ikreink vannak. Egy vagány kisfiú, és törékeny, de határozott kislány. Ez benne a legjobb. Egyébként meg nagyon nehéz anyának lenni. A mai világ nem könnyíti meg a dolgunkat, változtak az elvárások, miközben a lényege semmit. Hiszen aki anya lesz, kicsit megszűnik önmagának lenni, ez egóját földbe tiporja az a pár kilós kis élet, akit a világra hoz. De ezt csak az értheti, akivel megtörtént, mert amíg nekem is csak dumáltak róla, nem bírtam felfogni.
– Várod a munkába való visszatérést?
– Nem. Szeretnék eljutni odáig, hogy a pelenka-agyam visszatérjen a megszokott működéséhez, de ahhoz valaminek történnie kell belül. Ez olyan értelmi állapot, mint amikor egy pasira rájön a kangörcs. Csak egy dolog lebeg a szeme előtt, másra használhatatlan. Na, ha képes leszek újra „én” lenni, az már elég lesz. Majd utána lassan jöhet a munka.
– Jó lesz az „anya-sorozatod”?:)
– Erre majd az olvasók adják meg a választ…
