A magányos férfi a belváros egyik legforgalmasabb helyén áll majdnem minden nap, kezében néhány papírlapot szorongatva, amelyeken költeményei olvashatók.
– Hogyan került ebbe a helyzetbe?
– Állami gondozott voltam, úgyhogy ide-oda tengődtem az életben, ahogy a sors kavart. Kiskorom óta intézetekben éltem egészen tizennyolc éves koromig. Akkor saját lábra kellett állnom, főleg alkalmi munkákból éltem. Akkori barátnőmmel jöttünk fel Veszprémbe, azóta itt próbálok boldogulni.
– Honnan jött a versírás ötlete?
– Szeretek írni, igazából így élem ki magam. A gondolataimat próbálom leírni, ami nálam úgy működik, mintha rajzolnék. Elgondolkodom valamin, és jönnek egyből a képek. A témák a hangulatomtól függnek, megesik, hogy elszomorodom, és akkor azt próbálom kiírni magamból. A verseim legnagyobb része a szerelmi kapcsolataimhoz kötődik. Voltam nagyon szerelmes, de sajnos volt, hogy csalódtam a lányokban.
– Van visszatérő, központi témája az alkotásoknak?
– Sokszor megtörtént esetek alapján írok, például a mostani szám utolsó verse is ilyen. Volt egy lány, akibe fülig szerelmes voltam, és aki ezt az érzelmet ugyanígy viszonozta. Eltelt pár hónap, aztán hirtelen mintha elvágták volna a kapcsolatunkat. Nagyon kellemetlen volt, és fájt, mert SMS-ben kaptam meg tőle, hogy nem folytatjuk tovább. Rossz volt, hogy nem személyesen mondta meg, ehhez kapcsolódik a Szavadat adtad című vers.
Bogdán Péter
„Én nem tudok várni érted már
Nem is üzenek mást csak
Jobb lesz ha szembe talán
Mert a szemembe mondtad
Örök így maradt.
Szavadat adtad, hogy jobb lesz.”
/részlet a versből/
– Mi a célja a versekkel?
– Szeretném megmutatni, hogy nem vagyok elveszett ember. Képes vagyok kiemelkedni a többi hasonló helyzetben lévő társam közül, és szeretném azt érezni, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Érdekes tapasztalataim vannak az emberekről: vannak jó érzésűek, akik becsülnek, de csalódtam is egy-kettőben. De nem adom fel, egyszer majd szeretném a verseimet könyv formájában is kiadni, viszont ehhez anyagi háttér is kell.
