Latinovits Zoltán
emlékét Veszprémben ma már csak a színházszeretők, az egykori kollégák szíve,
és ez a kis kopott vitrin őrzi, itt a Latinovits Játékszín bejáratánál. A
színészkirály 1971 és 73 között két éven át volt a Petőfi Színház társulatának
tagja. Rövid idő, mégis máig büszkén emlegetjük itt Veszprémben: nálunk
játszott a nagy Latinovits. A Játékszín csak 1991. szeptember 9-én, Latinovits
Zoltán 60. születésnapján vette fel a színművész nevét – Vándorfi László, akkori igazgató kezdeményezésére. És a kis kamaraszínházunk
akkor, ott a kilencvenes években élte fénykorát. Volt olyan előadás, ami több
mint 50 bemutatót megért, és mindig teltházasak voltak az esték, - emlékszik
vissza Őri Zoltán gondnok, aki az
első naptól látta, végigélte a Játékszín több mint 3 évtizedes történetét.
Ez volt a ruhatár...ez pedig az öltöző - meséli Őri Zoltán
Ma már csak egyes jeleneteket elpróbálni járnak át ide a színészek a nagy színházból – meséli Őri Zoltán, de akkor legalább újra élettel telik meg ez az öreg épület, - mondja szomorúan. A történet a hetvenes évek közepén kezdődött. Pétervári István majd Hegyeshalmi László akkori igazgatók ráéreztek, hogy a közönség felkészült valami egészen új fajta színház befogadására. Egy szűk rétegnek határozott igénye volt a megszokottól, a konvencionálistól eltérő darabokra és művészetre, s természetesen ez igény kielégítésével nem lehetett a nagyszínpadon kísérletezni. Egyetlen helyszín volt adott, az asztalosműhely – mely komoly munka árán 1977-ben, már mint Játékszín megnyitotta kapuit. Elérkezett az első premier napja: 1977. március 26-án, Gyurkó László: Az egész élet című játékának előadásával megnyílt a Petőfi Játékszín. Kortárs magyar és külföldi darabokat mutattak be, melyeknek nem volt nagy hely és díszletigényük, viszont mélységükben vonzották a rétegnézőt. Olyan nagy nevek rendeztek itt a Játékszínben akkoriban, mint Pethes György, Kerényi Imre, Szurdi Miklós, vagy Rupert J. Seidl. Vándorfi László, későbbi igazgató rohamosan felfelé ívelő pályája is igazából a Játékszínben indult. A 88-89-es évadban kapott lehetőséget Tordy Géza művészeti vezetőtől, hogy rendezhet a kamaraszínpadon. Pilinszky: Élőképek című színműve pedig kasszasiker lett. A mai Játékszín persze már nem az a Játékszín, kinőtte a régi asztalosműhelyt. 1988 novemberére a Petőfi Színház épületével együtt újjáalakult a színészház épülete, és annak udvarán épült fel a Játékszín, bejárata egy szépen faragott székelykapu, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészeinek ajándéka. A rendszerváltás éve fontos év volt a kisszínház életében. Ugyanis a megyében itt mutattak be először színpadon az 56-os forradalomról szóló művet. Gáli József: Szabadsághegy című drámáját Paál István rendezte meg, s ezzel megtörte a csendet. Ez a bemutató még inkább a Játékszínre irányította a kultúrára éhes közönség figyelmét. Az izgalmas előadásokra, újszerű kísérletekre nem csak az ország más városaiból, de külföldről is sokan érkeztek. Pedig akkor a kultúrturizmus kifejezést még senki sem használta…
A hányatott sorsú Latinovits Zoltán Játékszín szép éveket
élt meg. Épphogy csak a férfikorba lépve, 31 évesen a megmentőjére vár. Egy
nap talán majd érkezik egy jómódú mecénás, aki meghallja, mit mesélnek az ódon
falak, s újra szüli a nagy elődök álmát: Művészetet, értéket a színpadra,
legalább kicsiben, annak a néhány megmaradt, kiéheztetett nézőnek.
Talán ezek voltak az utolsó bemutatók a Játékszínben?
