Atlanta, 1996 nyara – Kiss Balázs olimpiai bajnok lett kalapácsvetésben. Két évvel később Budapesten Európa-bajnoki ezüstérmet ünnepelhetett. Míg mások ekkor még a csúcs felé kapaszkodtak, ő már egy másik – talán nehezebb – döntést hozott: tovább kell lépni, még mielőtt a stadionok fényei kialszanak.
– Az aktív sportkarrierem végéhez közeledve, amikor a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnél megalakult a Sportolói Bizottság, engem is megkerestek. Motivációtól telve, valódi megtiszteltetésként éltem meg a lehetőséget egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom. Azt mondták a vonal túlsó végén, hogy akadt egy kis gond: a kvóta fekete-afrikai nőnek szól. Akkor, ott, eltörött bennem valami, de idővel ráébredtem: az ember nem attól lesz több, amit megkap, hanem attól, amit továbbvisz magával.
– Eltörött benned valami – mit jelentett számodra ez a pillanat valójában?
– Felismerést. Sportolóként abban nősz fel, hogy a teljesítmény a mérce. Ha jobb vagy, nyersz. Ha nem vagy elég jó, dolgozol tovább. Ez egy nagyon tiszta világ. Amikor viszont azt mondják neked, hogy nem a teljesítmény számít, akkor hirtelen rájössz, hogy a világ ennél sokkal bonyolultabb. Megértettem a mögötte lévő társadalmi szándékot, csak azt éreztem, hogy ez már nem az a tiszta rendszer, amiben valaha hittem.
– Ekkor kezdtél el más szemmel tekinteni a sportolói életpályára?
– A törés pillanatában valami meg is született bennem. Akkor kezdtem el látni, hogy a sportolókat a pályafutás utáni életre gyakorlatilag senki sem készíti fel. Ma már beszélünk erről, de húsz-harminc évvel ezelőtt mindez még nem létezett. Miután letetted a felszerelést, senki nem kérdezte meg, hogy mi lesz veled. Nem volt pszichológiai átvezetés, nem volt karrierterv. Csak mély, üres csend.
– Egy olimpiai bajnok esetében ezt kívülről nehéz elképzelni.
– Pedig nagyon egyszerű. A sportban te vagy a dárda hegye. Mögötted van az edződ, a csapatod, a szövetség, és a hazád. Mindenki tol előre. Aztán egyik napról a másikra ez megszűnik. És ott állsz egy olyan világban, ahol a cégek az önéletrajzodban csak annyit látnak, hogy tizenöt évig nem dolgoztál „normális helyen”.
– Tehát a sportkarrier a civil világ szemében egy fekete lyuk?
– Akkoriban még az volt. Nem értették, hogy mit jelent az a fajta szocializáció, amit a sport adhat. Ma már kezdik felismerni, de akkoriban a kérdés mindig az volt: hol szereztél vállalati kultúrát? Hol találkoztál hierarchiával? Hogyan hozol felelős döntéseket a másodperc törtrésze alatt? Hiába mondtad, hogy olimpiai bajnok vagy, ez az „ő nyelvükön” semmit nem jelentett.
– Hogyan reagáltál erre?
– Volt bennem egy nagyon erős érzés: ha a világ nem talál helyet számomra, akkor majd építek magamnak egyet. Ez nem romantikus történet, inkább kényszer. Nem akartam áldozat lenni, de hős sem. Lehet sajnálni magad, és a világ meghódításáról álmodozni, de attól még semmi sem változik. Dolgozni kell, lelkiismerettel, és haladni előre az úton.
– Amerika hősöket vagy áldozatokat nevel?
– Alkotókat. Sokan azt gondolják, Amerika egy ország. Szerintem inkább egy ötlet. Egy kísérlet arra, hogy különböző emberek közös szabályok mentén építsenek valamit. Ott nem a múltad számít, hanem az, hogy mit tudsz létrehozni.
– A Dél-kaliforniai Egyetem milyen hatással volt rád?
– Felnyitotta a szemem. Az üzleti órákat nem professzorok tartották, hanem olyan emberek, akik nappal cégeket vezettek. Kora este kezdődtek az óráik, mert addig dolgoztak. Megérkezett valaki egy drága autóval, levette a zakóját, és tudtad: most jön az igazi tudás. Nem elmélet, tapasztalat!
– Mit tanultál ott önmagadról?
– Azt, hogy a cégek nem a tudásodért fizetnek, hanem azért, mert egy rendszerben szocializálódtál. Megtanultál határidőt tartani, közösségben működni, és azt is, hogy a sportban megszerzett attitűd valójában hatalmas erőforrás, csak másképp kell csomagolni. Azzal a szemlélettel tértem haza, hogy minden lehetséges, majd azzal kellett szembesülnöm, hogy itthon semmi sem magától értetődő. A kettő együtt elég robbanékony kombináció...
– A magyar sporttal kapcsolatban is markáns véleménnyel rendelkezel.
– Mert szerintem a magyar sport világbajnok abban, hogyan felejtse el a példaképeit. Pedig a gyerekeknek szükségük van rájuk! Nemcsak az eredményekre, hanem a látványra is: hogyan él egy sikeres ember, milyen a hozzáállása, hogyan viselkedik. Nem hőstettekre van szükség, hanem emberi történetekre, amelyekben a fiatalok megtalálhatják önmagukat.
– Számodra ki volt a példa? Mesélj egy emlékről a múltból.
– Van valami, amit sosem felejtek el: Gécsek Tibor – az első magyar kalapácsvető, aki 80 méternél messzebb dobott – felajánlotta, hogy elvisz minket autóval a vasútállomásra. Semmi különös nem történt, csak beültünk mellé. Még a kedvesét is kiszállította, hogy mindannyian beférjünk. Nem felvágni akart, egyszerűen csak segíteni, hogy mindenki hazaérjen. Abban a harminc percben teljesen új jövőkép alakult ki bennünk: láttuk, hogy ez a pálya hova vezethet.
– Tehát a siker vizuális élmény is?
– Részben igen. De a lényeg az attitűd. A győzelem nem eredmény, hanem hozzáállás. És ez ragadós. Ha olyan ember mellett vagy, aki tud nyerni, azt egyszerűen elkapod.
– Maradjunk a múltban. Közgazdászként végeztél, mégsem egy biztos állást, hanem az üzleti életet és az azzal járó kockázatot választottad. Miért döntöttél így?
– Mert nem tudtam volna mást csinálni. Sportolóként megtanulod, hogy előre mész, és megoldod a feladatot. A vállalkozás is ilyen. Ott nincs kifogás. Van egy probléma, és vagy megoldod, vagy véged van.
– Az első nagyobb projektjeid egyike a veszprémi Cédrus Lakópark volt.
– Igen. És ez tipikusan olyan helyzet volt, amire utólag visszanézve azt mondom: józan ember ilyet nem vállal. Olyan területre merészkedtem, amelyre nem volt elegendő pénzem. Alkudozni kellett, tárgyalni, kockáztatni. Aztán valahogy mindig jött a következő lépés.
– Mennyire volt tudatos ez a kockázatvállalás?
– Abban az értelemben tudatos, hogy nem volt más választásom. Sportolóként másfél évtizedes lemaradásom volt azokhoz képest, akik huszonévesen már karriert építettek. Nem volt időm apránként haladni. Ugranom kellett!
– Volt olyan pillanat, amikor valóban pengeélen kellett táncolnod?
– Persze. Ezt a projektet is az utolsó vevő mentette meg. Ha nem írjuk alá a szerződést december elején, akkor vége. Emlékszem, szignóztunk, majd elmentünk karácsonyozni. Olyan feszültség szakadt le rólam, amit nehéz lenne szavakba önteni.
– Azt szokták mondani, minden sikeres ember mögött vannak nullázott cégek.
– Így van. Aki vállalkozik, előbb-utóbb elveszít valamit. Vagy mindent. Ez nem tragédia, hanem a folyamat része. A kérdés az, hogy utána talpra állsz-e?
– Neked is volt benne részed, hogy több mint egymilliárdos teher nyomta a vállaidat.
– Igen. És akkor még az egymilliárd tényleg egymilliárd volt. A bank mindent kért: személyes kezességet, ingatlant... Olyan súly volt ez, amit kívülről senki sem láthatott.
– Hogyan lehet így reggel felkelni?
– Hogyan lehet este elaludni? Ebben a helyzetben már nincs olyan, hogy nyugodt szívvel. Volt olyan este, amikor csak ültem, és nem tudtam, másnap mit mondok azoknak, akik számítanak rám. De sportolóként megszokod a nyomást. Ezek a csendes pillanatok formálják igazán az embert. A különbség annyi, hogy a dobogó helyett itt az életed a tét.
– A Sió Pláza története szintén legendás lett. Hogyan emlékszel vissza rá?
– Mint egy őrült hullámvasútra. Többen próbálták már előttem, ezért nyilván meg akartam csinálni. Aztán jött a 2008-as válság, és egyik napról a másikra megváltozott minden. Volt olyan nap, amikor úgy mentem ki az ajtón, hogy azt gondoltam: vajon ma melyik alvállalkozó fog fejbe vágni?
– Ez már jócskán túlmutat az üzleten!
– Persze. Ez pszichológia. Túlélés. Ott érted meg igazán, hogy a kockázat nem elmélet.
– Végül a bank megvásárolta a projektet.
– Igen. 2010. április elsején. Szimbolikus dátum volt, ezért ragaszkodtam hozzá. A bank választhatott: pereskedünk évekig, vagy megveszi a projektet. Megvette. És érdekes módon később én lettem a projekt marketingvezetője. Az élet néha furcsa humorral dolgozik.
– Apropó élet: merre sodort tovább?
– Elkezdtem cégeknek dolgozni: piackutatást és marketingstratégiát készítettem. Rengeteg projektfelkérés érkezett úgy is, hogy valójában még nem rendelkeztem komoly kapcsolatrendszerrel. Olyan dolgokat alkottam, amelyek mellett ma úgy sétálnak el az emberek, hogy nem is tudják: én rajzoltam meg az adott utcák koncepcióját. Hogy egy példát mondjak: a Szegedi Dóm új arculatát is én álmodtam meg.
– A sportoló itt már stratégává vált?
– Inkább rendszerszintű gondolkodóvá. Megtanultam, hogyan lesz egy hétszáz oldalas anyagból három oldalnyi kivonat, amit mindenki megért. Mindezt egy olyan korban, amikor a mesterséges intelligencia még nem létezett. Ugyanaz volt a logika, mint a sportban: leegyszerűsíteni a bonyolultat a végtelen játékban. Az emberek azt hiszik, a kaszinó a kockázat. Szerintem épp ellenkezőleg: a kaszinó valójában a biztonságos tér. Bent ismered a pályát, a szabályokat, tudod, kik a játékosok. A valódi kockázat a kaszinón kívül van, ahol a szabályok bármikor megváltozhatnak.
– Akkor végül mi a lényeg? Nyerni vagy túlélni?
– Nem biztos, hogy a győzelem a cél. Néha az is elég, ha életben maradsz a következő körig. És közben megtartod önmagad és a szabadságod.
– Szabadság?
– A maximális mozgástér. Nem politikai értelemben, hanem személyes szinten. Hogy eldönthessem, mit csinálok, milyen kockázatot vállalok, merre megyek tovább. Nekem mindig ez lebegett a szemem előtt. A kockázatvállalás ára a szabadság volt.
– Ezért maradtál távol a politikától is?
– Egyszerűen nem az én világom. A politika egy nagy gépezet, ahol része vagy egy rendszernek. Én inkább egy rendszereken kívül mozgó „szabadgyök” vagyok. Olyan ember, aki ide-oda mozog, alkot, és nem akarja, hogy be lehessen sorolni.
– Sokak szerint a sportolói múltad és a tudásod miatt mégis ott lenne a helyed.
– Szívük joga. De én azt tanultam meg, hogy az emberiséget nem lehet megmenteni. A jó szándék önmagában kevés. Aki meg akarja váltani a világot, abból gyakran hős lesz, vagy áldozat. Ahogy korábban is mondtam: én egyik szerepet sem szeretném magamnak.
– Honnan ez az ellenállás?
– Szembesültem mindkét oldallal. A sportban hősnek tekintenek, az üzleti világban pedig könnyen válhatsz áldozattá, ha rosszkor vagy rossz helyen. Egy idő után rájössz, hogy egyik címke sem segít. A lényeg az, hogy önmagad tudj maradni.
– A mai világban ez mindig lehetséges?
– Az ember hajlamos azt hinni, hogy a jelenlegi problémák egyediek. Pedig a történelem tele van ismétlődő mintákkal. Gazdasági ciklusok, generációs hullámok, társadalmi feszültségek; ezek újra és újra megjelennek. Ha megérted, hogy bizonyos folyamatok nagyobbak nálad, akkor kevésbé reagálsz majd pánikszerűen. Nem akarod mindenáron megjavítani a világot, hanem megtanulsz navigálni benne.
– Olykor úgy fogalmazol, akár egy kalandor. Merre tartasz jelenleg?
– Annyi ötletet rejt a számítógépem, hogy a következő életem is kevés lenne rájuk. De már nem az hajt, hogy mindent megvalósítsak. Inkább az, hogy jó időben és jó dolgokra mondjak igent. Fiatalon bizonyítani akarsz a világnak. Később inkább csak magadnak.
– Ez már egyfajta belső béke?
– Egyensúly. Felismertem, hogy a világ nem tartozik nekem semmivel. És ez felszabadító. Nem várok el semmit, ezért minden lehetőség ajándékká válik. A maximumon játszom azokkal a kártyákkal, amiket kaptam. A körülményeket nem tudom kontrollálni, de a hozzáállásomat igen.
– Van olyan pillanat, amikor visszagondolsz arra a fiatal sportolóra, aki voltál?
– Igen, amikor megpillantom a stadionok fényeit, vagy meghallom a kalapács csattanását, olyankor egy pillanatra megáll az idő. Megjelenik előttem a kép, honnan indultam el. És talán ez a legfontosabb: tudni, hogy önmagam maradtam, csak már más pályán játszom.
Kiss Balázs története emlékeztet bennünket: úgy kell élnünk, hogy a születéskor kapott minden szívdobbanásnak értelme legyen.
Talán ez az élet legfontosabb győzelme.
