A régebbi időkben, a Veszprém környéki falvakban, nagy havazás, kemény hideg idején rendesen meg szoktak jelenni – ha máshol nem is, de az újságokban bizonyosan ‒ a kegyetlen farkasok, s itt egy pár csizmát hagytak meg a felfalatozott adófizető honpolgárból, amott meg egy boldogtalan kéményseprőt ugrattak föl az útszéli keresztre, hogy ott aztán reggelre megfagyjon szegény.
1891 tele is kemény hideget, méteres havat, járhatatlan utakat hozott. A rátótiak siralmas helyzetük és a kiállott szenvedésük közt népgyűlést hívtak össze s egyhangúan kimondták, hogy az időjárástól ez nagy igazságtalanság, s ezt a telet nem kettőbe, mint a 80-asat, hanem hét télbe fogják bevenni, s így is lett bevezetve a község jegyzőkönyvébe örök emlékezet okáért; a kisebbség, amely 16 telet akart kimondani, szintén csatlakozott a többséghez.
Elkeseredésükben mély alázattal folyamodtak a nagyságos Káptalanhoz, tudassa a csillagász urakkal, miképp Rátót község az idén február 7-ig nem egy, hanem hét telet állt ki; a hátralevőt pedig felosztotta Kádárta, Vilonya, Peremarton, Öskü és Litér községekkel, hogy közösen szenvedjék!
Szintén a rátótiakkal esett meg ezen a télen az a szép történet, hogy a mester [tanító] úr egy csirkéjét megfogta a menyétasszony, s midőn javában sírt a csirke, beosont a kertben szédelgő róka, s elfogta a menyétet a csirkével együtt. A mester úr nagy kutyája sem volt rest, nyakon kapta a rókát s viszi ki az utcára menyét-, csirkével. Az utca népe mind együtt volt s kergették a kutyát, hogy majd elveszik tőle a rókát! Hanem-hát a legnagyobb csuda még csak ezután történt, mert az egyik elöljáró kertjéből a Bakony felől előtört egy ordas nagy farkas s elkapta a kutyát, rókát, menyétet és csirkét, s vállára dobva leült az utca közepén a nagy hóban s fogat vicsorgatott a falu népére.
Már azt gondolták, hogy ott eszi meg az ebédet. Lődöztek a lakosok, kiabáltak, de a farkas nem mozdult. Erre a tanács azt határozta, hogy félre kell verni a harangot. De a harang szíve a nagy hidegben odafagyott oldalához, a község azt a határozatot hozta, hogy el kell küldeni Sopronba, újra önteni, addig pedig delenként a falu szamara fog ordítani harangszó helyett. Tehát harangozni nem tudtak.
Ekkor kapta magát Farkas János szűcsmester s elkiáltja magát: no majd leszek én még nagyobb farkas!... Kifordított egy műhelyében levő nagy farkasbundát ujjastól, az ujjait karjaira húzta, a bundát hátára átkötötték; egy nagy kucsmát szintén kifordított s a fejére húzta, s elkezdett négykézláb a farkas felé futni.
A tenger közönségnek szeme-szája elállt! Nyargal négykézláb a szűcs a farkasnak; a farkas meglátja a község legnagyobb farkasát – vesd el magad, futóra a Bakonynak! A szűcs, kutya, róka, menyét, csirke utána a Bakony felé, de hát a rablót el nem érhették. Hát így szabadult meg Rátót a nagy veszedelemtől.
Ugyancsak 1891 januárjában, Veszprémben is megesett egy farkas-história, csak az a hiba a dologban, hogy ez is rátóti emberrel történt meg. Az egyik vasárnap hajnalán a palotai-út végéről, a majorok közül rémes segélykiáltások hallatszottak be a városba. „Segítség!... Segítség!... Farkasok…” üvöltötte valaki torkaszakadtából.
A szélső házak lakói felriadtak a hajnali szendergésből, Cseresnyés Nándor béresei rögtön csülökre kaptak, s ki egy csákánnyal, ki egy-egy doronggal felkészülve, rohantak a kétségbeesett jajgatás irányában. Kiérve az országútra, egy útszéli fa zúzmarás ágai között egy rátóti atyafit találtak kuporogva, az ordított olyan rémítő módon. „Mi a baj?” kérdezték tőle. „A farkasok… a farkasok… ott vannak!...” – nyögte a boldogtalan és a szérűskert felé mutatott, ahol az egyik kazal mellett két bozontos állat-alak meredt ki a derengő félhomályból.
A béresek nagy harci zajjal bátran berontottak a szérűre, s neki estek a két – zsupp szalmának, melyet a szél lesodort a kazal tetejéről s a szerencsétlen rátóti ember farkasoknak nézett.
Az alábbi, tanulságoktól sem mentes eset, szintén Veszprémben történt. Ahol Mars hadverő fiai legtöbbször a kutak körül szokták megtartani gyöngéd találkozóikat, amennyiben ide legbiztosabban beérkeztek a konyhabéli tündérek, más szóval dézsa-tündérek vagy kúti-nimfák [vízhordó lányok]. 1890. december 30-án a piaci kút [ma Óváros tér] körül volt egy ilyen találkozó, amely messze kimagaslik a hasonló gyöngéd jelenetek nagy özönéből. Egy piros-nadrágos honvédbaka a történet hőse. Ott enyelgett a legény imádottjával, egy cselédlánnyal s hogy közelebb férjen hozzá, felkapaszkodott a kút magas párkányára.
A hőmérő mínusz 20 fokot mutatott, a baka szíve mégis lánggal égett s csak addig bírt várakozni, míg a leány dézsája megtelt egészen. Akkor aztán átkapta hölgye derekát, hogy hő szerelme bizonyítékát egy forró csókban ábrázatára nyomja, ám a leány szabódott s csupa kötekedésből ki akart szabadulni az ölelő karokból. Itt kezdődött a tragédia, mert amint a lány vissza akarta rántani magát, a baka megcsúszott a jeges párkányon és – zsupsz, a következő pillanatban mind a ketten belebuktak a kút jéghideg vízébe. Percekbe került, míg a közeli városi tűzoltók kihalászták a párt a vízből s bevitték egy közeli házba szárogatni őket. A kút hideg vize egyszerre lehűtötte a baka tüzes vérét s tanúk előtt kijelentette, hogy kút mellé többet nem megy az életben randevúra.
1929 telének (februárjának) egyik kellemetlensége volt, hogy a farkasok már környékünkön is megjelentek. Pápáról jelentették február 16-án, hogy Nyárád községben a falubeliek nagy apparátussal egy hatalmas ordast ejtettek el, amely a kertek alatt kószált. Amikor aztán diadallal a községházára vitték, kiderült, hogy a farkas a tanítónő farkaskutyája volt, amiért a jajveszékelő tanítónő kártérítéssel fenyegetőzött.
Képek forrása: Fortepan
Szerző: Kovács Győző
