Piszkos Pofa, Blöff és Terror Tom. Ezek nem verőlegények nevei, hanem tengerésztisztek mellett szolgáló macskáké. Meglepő, igaz? Holott a macskák nagyjából azóta vannak jelen a hajókon, hogy az emberiség először tengerre szállt, és a matrózok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a bársonytalpú jószágok elterjedtek a bolygón: már az ősi egyiptomi sírokban is több olyan festményt találunk, melyek a Níluson halászó macskákat ábrázolnak, a föníciaiak pedig az elsők között ismerték fel ezeknek az állatoknak a hasznát.
A tengeri élet legnagyobb problémáját ugyanis a rágcsálók, az egerek és a patkányok jelentették, amelyek nemcsak a legénység kosztját dézsmálták meg és a felszerelést rágták meg, de betegségeket is terjesztettek. A macskák viszont természetes ösztönüknél hajtva olcsó és hatékony megoldást jelentettek ellenük. Korabeli feljegyzések szerint a kormány javaslatára az amerikai haditengerészet már a 19. században elkezdte alkalmazni őket a fontos dokumentumok megóvása érdekében, míg Nagy-Britanniában az első világháború alatt zajlott a legnagyobb macskamentő program, éppen annak érdekében, hogy aztán a hajókra vigyék el őket. A szolgálatot a Brit Királyi Haditengerészet bőkezűen meg is hálálta: a négylábúak heti egy shilling és hat penny élelmiszer-ellátásban részesültek, amiből a gazdik finomságokat vásárolhattak nekik az étkezdében.
Fiatal tengerész kártyázik a tengeralattjáró hörcsögével és macskájával (Fotó: Photo by © Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis via Getty Images)
A cicák szolgálata persze nem merült ki a rágcsálóirtásban: egykor a tengerészek úgy hitték, a macskák képesek befolyásolni az időjárást a farkuk mozgásával. Eszerint ha a macska a farka rángásával a haragját jelezte és szörnyű vihart idézett elő. Később rájöttek, hogy a farok rángatózásának oka a levegőnyomás hirtelen esése, ami közelgő viharra utalt, így a tengerészek elkezdték tudatosan figyelni a cicák szokatlan mozdulatait, így váltak azok egyfajta barométerré.
De más hiedelmek is kötődtek hozzájuk. Ha egy macska lépett a fedélzetre kihajózás előtt, azt a tengerészek pozitív előjelnek tekintették. Ha azonban közvetlenül az indulás előtt az állat mégis csak elhagyta a hajót, az rosszat jelzett. Ha pedig két macska verekedett a kikötőben, az egyenesen katasztrófát jelzett elő: azt gondolták, egy angyal és egy démon máris elkezdett harcolni a legénység tagjainak lelkéért.
A Norvég Haditengerészet legénysége a HMS Eskdale fedélzetén 1943-ban (Fotó: Imperial War Museum via Wikipedia)
Akármi is volt az igazság, a macskák meglehetősen jó tengerésznek bizonyultak a víztől való ódzkodásuk ellenére is. Sőt, sokszor sokkal jobban bírták az utakat, mint az emberek. Míg utóbbiak például folyamatosan citromlevet fogyasztottak a skorbut megelőzése érdekében, négylábú társaik diétája mindössze halból és apró emlősökből állt. Ráadásul ínségesebb időkben a macskák maguk megoldották az élelmiszer beszerzését: néhányuk víziszonyát legyőzve kiváló úszóvá vált és így fogta ki az óceánból a halakat, mások a hajóorron kezdtek vadászatba. De a hidratálás sem volt gond számukra: a hal ehhez is jó szolgálatot tett, szükség esetén pedig a szervezetük a sós vízzel is megküzdött.
Mindemellett a macskák kiváló társaságnak bizonyultak, hiszen enyhítették a családjukat régóta nélkülöző tengerészek magányát és frusztráltságát, valamint a legénység közötti kapcsolatok megerősítését is elősegítették. Időnként pedig remek szórakoztató műsort is nyújtottak, néhányukat ugyanis állítólag sikerült betanítani például a szalutálásra.
A HMS Hermione macskája, Convoy saját függőággyal is rendelkezett (Fotó: Beadell, S J (Lt), Royal Navy official photographer, Imperial War Museums via Wikipedia)
A második világháború után mégis elkezdett leáldozni a tengeri macskák csillaga. A növényvédelem és a fertőtlenítő rendszerek fejlődésével egyre kevésbé volt szükség rájuk, így a kevésbé macskabarát kapitányok egyre inkább csak egy betolakodót láttak bennük, akik elterelik a legénység figyelmét. A végső „döfést” végül a politika vitte be: a II. világháború után, a kommunizmus előretörésével a haditengerészet büdzséjét drasztikusan megnyirbálták, ami mellett nem hatott túl jól, hogy az egyik hajó háromfős bizottságot állított össze, hogy megtervezzék egy elhunyt macska temetését. Noha a valóságban a macskatartás költségei csekélyek voltak, az eset miatt könnyen elterjedhetett volna a pletyka, hogy a haditengerészet felelőtlenül veri a pénzt, aminek természetesen nem szabadott megtörténnie. Mindezt tetőzte a karanténtörvények szigorodása az 50-es években: ha a hatóságok rajtakaptak egy macskát, hogy a kötelező egy hónapos karantén letelte előtt lelopakodik a hajóról a kikötés után, ahol aztán egy helyi kandúrral összeverekedve betegséget terjeszthetne, a kapitányt komoly pénzbírságra ítélték vagy akár le is tartóztatták.
Márpedig a macskák természete, hogy nem lehet őket megkötni és szeretnek szabadon kószálni. Így aztán hiába voltak köztük, akik egykor több időt töltöttek a nyílt vízen, mint a szárazföldön, hacsak nem sikerül beszerezni egy speciális engedélyt – ami nagyjából a lehetetlenséggel ér fel a legtöbb országban –, a macskák tengeri élete ma már csak a kikötői bámészkodásra és jutifalatokra korlátozódik.
