A minap magam is a lottózó felé vettem utamat, s minő szerencse: kisebb csapat ismerőssel futottam össze. Előbb persze ugrattuk egymást: ugyan minek idejönnöd, mikor úgyis én nyerek? Az ikszelgetés közben már komolyabbra vettük a beszélgetést.
A krisztusi korú Laci azért jött le a szomszédos szerkesztőségből, mert két apró gyermekét szeretné méltóbb körülmények közepette nevelni. Tudja, minimális az esélye, de hátha rámosolyog Fortuna…
Közben sorolja: lakbér, rezsi, autó- és bútorrészlet.
Marika asszony már nem az ifjúság köréből való, de jópofa, s derűsen foglalja össze nyomorúságát. Férje rokkantnyugdíjas, ő meg alkalmi munkákból szedi össze a megélhetésre valót. Jó lenne, ha nyerne, mert akkor csirke farhát is kerülhetne az asztalra…
Pisti már mogorvább, s szókészlete jobbára obszcén. Melós srác a javából, aki – miközben felhúz egy falat – szívesen szürcsölgeti a hegy levét. Szidja a politikusokat, a pártokat, a polgármestert, az asszonyt. Mindenkit. Persze hogy neki is kellene a nyeremény.
A másik panaszkodik, hogy ugyan kijönnének a feleség gyedével és az ő nyolcvanezrével, de a két gyerek januárban beteg volt, s gyógyszerre elment húszezer. Az pedig sok. Nekik nagyon sok!
Nellit nézem, a fiatal adminisztrátort. Csinos is, ráadásul „turkálósan” elegáns. Ennyire futja. Ráadásul fiúja is csóró. Ketten albérletben élnek, saját lakást csak a nyereménytől remélnek.
A morgolódások végére az öt ikszbe vetett hittel kiballagunk a forgalmas intézményből.
A tavasz ígéretét hordozó illatos szellőben még megfogalmazzuk világmegváltó gondolatainkat, aztán sietve indulunk féltve őrzött munkahelyünkre. Kell az a minimálbér, kell a zsebből zsebbe adott ötezres egy betonozás után, kell a segély is…
Addig, amíg be nem üt a szerencse (ha ezt egyáltalán ütésként kell felfognunk). Márpedig nem üt be…
Mi lesz veletek, megélhetési lottózók?
