„Emléke szívünkben örökké élni fog.” Gyakran olvasunk ilyen és ezekhez hasonló sírfeliratokat. E feliratok akkor válnak igazán fájdalmassá, amikor olyan síron találkozunk vele, amelyet szemmel láthatóan réges-régen elfelejtettek a benne nyugvókkal együtt. Hová lesz ilyenkor az a bizonyos örök emlékezés? Sajnos csak keveseknek adatik meg, hogy valóban sokáig, akár évszázadokon át emlékezzenek rájuk. Olyan emberek ők, akik valami rendkívüli tettükkel, gondolatukkal vívták ki maguknak ezt a halhatatlanságot. Talán közéjük tartozik az a Jézus nevű názáreti ács is, akit Jeruzsálemben végeztek ki közel kétezer évvel ezelőtt.
Persze ehhez a halhatatlansághoz hozzásegítették őt életrajzírói is: életéről szóló elbeszélésüket nem halálával vagy temetésével fejezték be, hanem megtoldották egy több szempontból is különleges fejezettel. Itt arról írnak, hogy a halála utáni napokban több tanítványa – szokatlan körülmények között ugyan –, mégis valóságosan találkozott vele. Mielőtt azonban közelebbről megnéznénk e rendkívüli esemény részleteit, érdemes feltennünk a kérdést, hogy Jézus feltámadása mennyire tartozik a történelem tárgykörébe. Két nehézséggel is szembesülünk ugyanis: Bármennyire is úgy tűnik, hogy a különféle történelmi kritériumok hitelesnek mutatják Jézus feltámadását, mégis komoly kételyek merülhetnek fel bennünk, ha arról hallunk, hogy valaki – legyen szó akár Jézusról is – visszatért volna a halálból. Ez azonban a kisebb nehézség. Ha ugyanis hiszünk a feltámadásról szóló beszámolóknak, felmerül egy sokkal súlyosabb probléma: Jézus feltámadásával ugyanis kilépett a tér és az idő kereteiből, így a történelemből is – s a történelem folyamából való kilépés nehezen közelíthető meg történelmi eszközökkel. Így most a történelem szempontjából nem tehetünk többet, mint hogy megnézzük a Jézus feltámadásáról szóló beszámolókat, s megvizsgáljuk azokat a szempontokat, amik ezek hitelessége mellett ill. ellen szólnak.
Mind a négy bibliai Jézus-életrajz megemlít két olyan eseményt, amelyek Jézus halála utáni harmadik napon történtek. Néhány Jézust követő asszony elindul, hogy rendbe tegye Jézus sírját a temetés után. Jézus sírját azonban üresen találják, így nem találják meg Jézus holttestét. Felmerül a gyanú, hogy ellopták a holttestet, de az asszonyok, majd az apostolok is találkoznak Jézussal. A tanítványainak megjelenő Jézust azonban csak nehezen ismerik fel, ő már más módon él, mint azt korábban tette: Belép a zárt ajtókon, majd ismét eltűnik – szemmel láthatóan kilépett a tér és az idő korlátaiból. A Jézus feltámadásáról szóló első írásos emléket azonban nem az életrajz-íróknak köszönhetjük, hanem Pál apostolnak. Ő az 50-es évek elején írja a következő sorokat:
1Kor 15 3 Elsősorban azt adom át nektek, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint, 4 eltemették, és harmadnapra feltámadt az Írások szerint. 5 Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. 6 Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak.
Sokan találkoztak tehát halála után is az élő Jézussal. Persze e találkozásokat megpróbálhatjuk úgy megmagyarázni, mint belső élményeket, amelyeket talán a túlzott pszichés megterhelés váltott ki. Ráadásul Jézus csak tanítványainak jelent meg, így felmerülhet bennünk a gondolat, hogy ezt az egész feltámadás-történetet ők találták ki. Kétezer év elmúltával már nem tudjuk ellenőrizni az ő beszámolóikat. Mégis akad egy olyan körülmény, ami talán elég indok lehet ahhoz, hogy megbízhatónak ítéljük e beszámolókat: Akik azt vallották, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal, mind erőszakos halál áldozatai lettek. S kivégzésük oka pont az volt, hogy nem akarták megtagadni a feltámadt Jézust. Az ember sokmindenre képes, de hogy egy tucat ember halálba menjen egy kitalációért, az mégiscsak furcsa. Főleg azért, mert ők nem csak egy találkozást éltek meg az életre kelt Jézussal, hanem egész további életüket abban a tudatban élték, hogy a keresztrefeszített és feltámadt Jézus továbbra is velük van.
A történelem eszközeivel nem juthatunk közelebb Jézus feltámadásához. Érdemes tehát más utakat keresni. A Biblia sem csupán mint történelmi eseményről tudósít, amikor Jézus feltámadásáról beszél. Jézus feltámadása a Biblia szíve. Ha nem lettek volna olyan emberek, akik életüket abban a meggyőződésben élték le, hogy Jézus feltámadása számukra is élhető valóság, akkor 2008-ban nem rendezték volna meg a Biblia évét, mert nem született volna meg a Biblia sem. A Biblia ugyanis mindig a feltámadás fényében beszél Jézusról, s pont a feltámadás tapasztalata indította arra a Biblia különféle szerzőit, hogy Jézusban felismerjék Isten Fiát. S innen nézve mindaz, amit Jézus tett és tanított, számukra isteni tanítás, nem csupán egy bölcs ember különleges gondolatai. Ez azonban forradalmian új képet fest Istenről is: Isten nem valamilyen felhők felett ücsörgő öregúr, hanem olyan személy, aki mindent oda akar adni. Amikor Jézus vállalja a kivégzést, akkor mutatja meg Isten együttérzését, a szenvedő emberhez való közelségét. Feltámadásával pedig rámutat arra, hogy az emberi élet több, mint pár évtized küszködés, gyűjtögetés és spórolás: rámutat arra, hogy emberi életünknek van jövője, s hogy a halál ellen bennünk motoszkáló tiltakozás alapja egy valóban létező öröklét utáni vágy.
A Jézus feltámadásáról szóló beszámolók pedig irodalmi szempontból nézve olyan elbeszélések, amelyek arra hívják meg az olvasót, hogy éljék át ugyanazt a találkozást, amit azok éltek át, akiknek Jézus halála után megjelent. Érdemes tehát egy ilyen beszámolót is szemügyre vennünk. Miután az asszonyok megtalálták az üres sírt, egy kivételével mindannyian hazatértek, Mára Magdolna azonban ott maradt.
Jn 20 11 Mária pedig áll a sír előtt és sír. Ahogy sírdogált, benézett a sírba, 12 és lát két fehér ruhába öltözött angyalt, egyiket a fejnél, másikat a lábnál, ahol Jézus teste feküdt. 13 És azt mondják neki az angyalok: „Asszony, miért sírsz?” Így válaszol: „Elvitték az Urat és nem tudom, hová tették őt.” 14 Ezt mondta, majd hátrafordult és látja az ott álló Jézust és nem tudta, hogy Jézus az. 15 Megszólítja Jézus: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig azt gondolván, hogy a kertész az, azt mondja neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem őt.” 16 Jézus így szól hozzá: „Mária!” Ő megfordulva azt mondja neki héberül: „Rabbóni!” (ez azt jelenti, hogy mester). 17 Jézus így felel: „Ne tartóztass, még nem mentem fel az Atyához. Menj el a testvéreimhez és mondd meg nekik, felmegyek az Atyámhoz és Atyátokhoz, az Istenemhez és az Istenetekhez. 18 Eljön Mária Magdolna és hírül adja a tanítványoknak: „Láttam az Urat, és ezt mondta nekem.”
Ebből az elbeszélésből nagyon szépen látszik, hogy a feltámadt Jézus ugyanaz a Jézus, mint akit a tanítványok korábban megismertek, mégis nehezen ismerhető fel. Első olvasásra is feltűnik, hogy az elbeszélés szinte logikátlanul váltogat a jelen és a múlt idő között. Ennek nem az az oka, hogy az írója nem tudott helyesen írni, hanem ezzel mutatja be, mi szólt Mária Magdolnának személyesen, s mi szól könyvének mindenkori olvasójának. A jelen időben lévő mondatok nekünk, mai olvasóknak (is) szólnak. Ez az elbeszélés tehát úgy mutatja be a feltámadt Jézust, mint aki minden korok és nyelvek minden olvasójához szól. Ezek szerint Jézus feltámadása nem egy régmúlt esemény, hanem tart a jelenben is. Amilyen nehezen közelíthető meg a történelem eszközeivel, olyan egyszerűen tapasztalható meg az elbeszélések közvetítésével személyes életünkben.
