A Marton István Ybl-díjas építész által tervezett toronyház Veszprém jelképévé vált az elmúlt évtizedekben. A hatalmas épület 5,2 méter mély alapon és 16 oszlopon nyugszik. Az egykori gépészeti vezetővel beszélgettünk a ház múltjáról, aki szinte a gyermekének tekinti az épületet, minden csavart ismer, s a mai napig szívesen segít, ha szükség van a tapasztalatára.
Gelencsér Imre
- 1974 tavaszán találkoztam azzal az újsághirdetéssel, amiben különböző végzettségű szakemberek jelentkezését várta az ingatlanközvetítő vállalat. Később kiderült, az épülő húszemeleteshez kerestek üzemeltetőt, végül a nejemet mint gondnokság, engem pedig gépészeti vezetőnek vettek fel, az első emeleten szolgálati lakást is biztosítottak. 1983-ban költöztünk ide a 18. emeletre, 50 méter 20 centivel a talajszint fölé.
- Mióta élnek itt?
- 1975. január 28-án költöztünk be. A gépészeti berendezések átvizsgálásával kezdődött a munka, a kazánháztól a liften keresztül a vízszolgáltató berendezésekig. A vízrendszert egyébként kétfelé osztották a házban, a városban meglévő víznyomás csak a ház feléig elegendő, a 10. emelettől felfelé a tetőn elhelyezett 120 köbméteres tározó adja a szükséges vizet. Az eredeti szivattyúk még mindig működnek, a liftberendezések motorjai is 38 évesek. Ezek egyébként 60 másodperc alatt teszik meg a teljes szakaszt, ez akkoriban nagy sebességnek bizonyult.
Így működik a "radiátor"
- Sehol nem látni radiátort a lakásban.
- Közép-Európa egyik legjobb fűtési rendszerét alakították ki a házban, ami ráadásul rendkívül hatékony. Az előszobában építettek be egy 35 wattos motort, ami egy ventilátort hajt meg (nyáron hűtésre is használható), ez fújja a lakásokba a házban keringetett meleg víz hőjét.
- Kik költözhettek be a házba?
- Jöttek a fűzfői gyárból, érkeztek VÁÉV dolgozók, korábban a várban élők. Tanácselnök és segédmunkás egyaránt lakást kapott, ezért volt jó a közösség. 1,5 hónap alatt megtelt a 130 lakásos ház, hetente 5-6 család költözött be. A mintegy 400 lakó indokolttá tette, hogy gazdag kereskedelmi hálózat épüljön ki, olyan volt, mint egy város a városban, szinten mindent el lehetett intézni úgy, hogy nem tettük ki a lábunkat az utcára. Számos üzlet és szolgáltató sorakozott fel a félemeleten, a legfelső szinten pedig egy gyönyörű panorámával megáldott éterem működött, ezer adagos konyhával, magyaros ételekkel, élő zenével. Senki sem főzött otthon, itt étkeztek, ezért ilyen kicsik a lakásokban lévő konyhák.
- Milyen intézkedésekkel garantálták az itt élők biztonságát?
- Mindennek alapja a város legjobb tűzjelző rendszere. Korábban saját emelőkosárra is rendelkezett a ház, aminek segítségével a teljes külső homlokzat elérhető volt, illetve a tetőn - mielőtt tele rakták antennákkal - még egy helikopter is le tudott szállni.
Reprezentatív épületnek számított, rengeteg gyárigazgató, párttitkár otthona, a bíróság akkor elnöke is itt élt, de mellette sok gyári munkás ide költözött, közösek voltak a problémáik, sokat beszélgettek. Mindenki büszke volt arra, hogy ideköltözhetett.
Kilátás a 18. emeletről
- Mi maradt meg mára ebből a közösségből?
- A 90-es években zajló privatizáció idején meggondolatlanul kezdték meg a lakások eladását, felhígult a lakóközösség. Egy-egy közgyűlés alkalmával zömében csak a régebb óta itt élők vannak jelen, mi döntünk a felmerülő kérdésekről.
