Az elvtárssal nem is lenne nagy baj (legalábbis a szóval, magával), hiszen mindazokat toborozza együvé, akik azonos nézeteket vallanak. Így aztán igen könnyen elképzelhető, hogy a fideszesek fideszes elvtársakként, az SZDSZ-esek eszdéeszes, a szocialisták meg szocialista elvtársként szólítják meg egymást. Csakhogy kívülről (minő megkönnyebbülés!) ez a hovatartozás nem látszik (mindig), hiszen sem tulipánnal, sem szegfűvel, avagy éppen naranccsal meg madarakkal nem sétálunk le-föl a korzón. (Nono, mondaná Mikszáth a maga szarkazmusával, változnak ám az idők, s az elektronika páratlan sebességű fejlődésével maholnap egy gombnyomásra fejünk fölé/köré buggyanhat egy rejtett kis tubusból a hovatartozás ilyen vagy olyan jelképe…)
Maradunk tehát a verbalitásnál. Amit kimondunk, az ki vagyon mondva. Ha én úrnak szólítok valakit, bizony mondom én, ott van benne a meggyőződésem, hogy ő csakugyan úr (persze tévedhetetlenek nem vagyunk, s elképzelhető az is, hogy az egykor úrnak szólított ápolónk egy laza mozdulattal elengedi tolókocsink fogantyúját…).
Maradjunk tehát az úrnál. Mert így mindenki „egységesíthető”. (Ajaj, ez a mindenki egyforma mintha okozott volna bajt valamikor…)
Nincs jobb, kész, fogadjuk el, nem lehet sem bácsi, sem néni egységesen minden polgártárs.
Az ördögbe! Már megint valami nemtetszőt írtam. Legyek polgártársa az utcasarkon engem kilesőnek, s lepuffantónak? Nem, nem. Aztán mit szólnának hozzá a politikusok? Azám, politikusok, hiszen éppen róluk készültem írni, s hogy elkalandoztam! Lenne nekem nemulass egy iskolai dolgozatban, melynek címe: Elvtárs vagy úr a miniszter?
Összeszedem hát magam, s nem csigázom annak a kíváncsiságát, aki legalább eddig kísért a betűfejtésben.
Mert hogy mi történült csodás Balaton-parti városunkban, Füreden? Jeles társadalmi csoportosulásunk, az MSZOSZ Nyugdíjas Szövetségének fórumán az ülést levezető hölgy (meg nem erősített információnk szerint dr. Czerván Mártonné) ekképp köszönte meg az előadó Kiss Péter kancelláriaminiszter beszédét: „Kedves Kollegák! Mindnyájuk nevében megköszönöm Kiss Péter elvtársnak hozzánk intézett szavait. Miniszter úrnak hozzánk intézett szavait…”
Hát igen, mondhatnánk: bocsánatos tévedés. Na de 2008. szeptember 2-án? Csaknem 20 évvel az elvtársi világ lezárulta (lezárult?) után? Ennyire mélyen rögzült a titulus? Aj de nagy gyakorlata lehetett benne!
Na kérem, akkor a második (tag)mondat – Miniszter úrnak hozzánk intézett szavait – most helyesbítés, avagy a feladathoz történő felnövés felvillantott kis jelecskéje?
Döntsék el önök urak, polgár-, szak- vagy elvtársak…
