Először is el kell mondanom valamit. Azoknak, akik aggódnak értem, és akiknek ezért roppant hálás vagyok, mert az aggódás törődés. Az pedig nagyon jó érzés. Szóval köszönöm szépen, jól vagyok. Igen, életemben nem voltam ennyire fáradt, és nyúzott és kócos – és hülye a világban történő dolgokhoz. Soha nem hittem volna, hogy éjszakánként három óra összefüggő alvással eléldegélek hetekig, hónapokig, sőt évekig. Igen, lehet, hogy nyavalygok is néha, és az is lehet, hogy elsírom magam idegennek, jóbarátnak, magamnak – mindegy. De jól vagyok. Hihetetlen, de így van.
Annak idején más gyerekével gügyögni pár órát roppant csábító volt, mármint gyermekvállalásra csábító. Persze fingom nem volt róla, hogy milyen egy 24 órás szolgálat, főleg, ha ikrei vannak az embernek. Így ezt annak sem tudom elmagyarázni, akinek nincs gyereke, vagy csak egy van, bár ismerek magányos terrorista kölyköket is. De igazából nem is akarom. Csak annyit szeretnék mondani, hogy igyekszem nem belefulladni a Nagymamák hiányába, és lehet, hogy azt gondolom, hogy csak én tudok mindent a legjobban, ami igaz. Arra azonban törekszem, hogy elfogadjam, amit más tud, az a kevésbé jó, az is tökéletesen elég az én gyerekeimnek. Persze ez is csak pár családtagról mondható el. Magyarul küzdünk, na.
A másik, hogy ez a két kis ember, aki már megy, és felszed, és megnyal, és belenyúl, és nekidörgöl, és leszed és stb., na ők az agyamra mennek sokszor. Igen, imádok velük lenni, csakhogy ketten képesek hatfelé szaladni, nem egy időben álmosnak lenni, veszekedni, verekedni. Meg persze ölelgetni egymást, és anya ölébe kuporodva képeskönyvet nézni, és kézen fogva sétálni, és bújni is. Szürke, aztán színes, aztán szürke, aztán színes. Ettől az örök vibrálástól pedig kinyúlik az ember.
Így pedig nem mindig szerencsés találkozni akárkivel is. Mert az a pillanatnyi kép csak része az egésznek, és nincs benne minden, mert nem is lehet. Aztán jön az aggódás, meg a kérdezgetés, meg a tanácsadás, meg a „nem akarlak megbántani”. Holott mindketten tudjuk, amit kell, és a tanács jöhet jól, de lehet, hogy ezredszer hallom, és a kérdés is lehet késdöfés, mert éppen rosszkor hangzik el. Mi lenne, ha nem akarnák megoldani egymás életét, csak örülni a találkozásnak, és megbeszélni, mikor iszunk egy kávét, ahol a gyerekekről nem esik majd szó?!
Mert bizony a gyerekre nem lehet felkészülni. Ahogy nincs szabály a jó nevelésre, a tökéletes bánásmódra, és szinte semmire sem. De édesebb, mint egy békésen alvó gyermek, nem létezik. Az ártatlanság kisimítja a kis arcát, olyan puhán lélegzik, és olyan jó babaillata van, és máris csak arra emlékszünk, milyen cuki volt egész nap. Na, lehet, hogy ilyenkor kéne találkozni ismerőssel… De ilyenkor már kinek van ereje elmenni akárhova?
Én mondjuk megpróbáltam. Kétszer. Meg is bántam. Kétszer. De ez már egy másik történet…
