A munkáról van szó. Az ikrek elmúltak egy évesek, Embernek fél éve nincs munkája…
Értem én, hogy ma már természetes, hogy Anya hamar visszamegy dolgozni, és tudom nagyon jól, hogy más országokban sincs ez másképpen. Igyekszem ezt nem elfelejteni, annak ellenére, hogy bölcsiben helyet találni szinte lehetetlen, a magánbölcsi meg elvinné a pénzt, amit keresnék. Két gyerek, az két gyerek…
De azt hiszem, ez az agyi oldala. A lelkiről már nehezebb beszélni. Ma bizony elbőgtem magam. Persze nem először, és nem is utoljára, de ez most más volt. Én nem szeretném a gyerekeimet sem dajkára, sem Nagymamára bízni, aki mellesleg nálunk sajnos nincs is. Mert nem nekik szültem gyereket, hanem magamnak, az összes nyűgével és örömével együtt. Ez persze nem azt jelenti, hogy néha nem vigyázhat rájuk más, de szeretném, ha a nap nagy részét az anyjukkal töltenék, és – amennyit – lehet persze apával is. Konzervatív vagyok, vagy csak hülye?
Mert persze mindenki nyugtat és biztat, hogy semmi bajuk nem lesz, és nekem sem, ha visszamegyek dolgozni, de én nem ezt érzem. Amitől persze lusta dög leszek, aki egoista barom, mert nem vagyok hajlandó megtenni azt, amit sokan mások. Ezek a mások viszont azt sem tudják, hogy mennyire nyomaszt engem ez a dolog, mert segítség nélkül bizony lassan enni sem tudnánk miből, csak a hitelt meg a rezsit fizetni, mert lakni meg kell valahol. Pedig Apa minden nap azzal kel és fekszik, hogy valahonnan legyen valami pénz. De mivel nem mérnök, nem biztosítási ügynök, a minimálbérből kivont útiköltség meg vicces eredményt ad, bevallom, egyre merészebbeket gondolunk.
Menni kéne. El. Külföldre. Az orvosok, az idegenforgalmi szakemberek és a szakmunkások után. Ki. Persze két ilyen kis gyerekkel nem egyszerű, de hát itthon sem az! Ettől persze megint frászt kapok, hogy hogyan, és mikor, és miképp, és egyáltalán akkor kint mi lesz és hogyan?! Egyre jobban belepörgök magamba…
Mert szeretek itt élni. Szeretem a tájat, az embereket, a szomszéd nénit a nagyothallásával, a kutyát az utca végén, aki mindig didereg. Szeretem az anyanyelvemet, a hajnali madárcsicsergés giccsét, a legyeket a falon, a Balatont. Szeretem, hogy a gyerekeim itt vannak itthon, hogy ide születtek, ahova sok nagy- és kisember, hírneves és csendes zsenik. Szeretem látni a mindennapjaikat, még ha fáradt is vagyok, és félek attól, hogy mi lesz, és ezért néha sírok és kiabálok. Mert nem vágyom sokra. Élni szeretnék. Itt.
Sokszor jut eszembe Keresztapám, aki ’56-ban a Shell budapesti igazgatóságán dolgozott, és vállalati repülő „menekítette” ki a kagylós logós cég munkatársait Londonba, ő meg otthon puffogott. Szidta a többieket, hogy hazaáruló majmok, és ő bizony nem megy sehova, itt döglik meg, ha kell, ebben a szarban. Ezt Keresztanyám mondogatta még évekkel Keresztapám halála után is, miközben sóhajtozott, hogy „ki kellett volna menni, és akkor még mindig élne. Nem ölte volna meg az ideg…” Remélem, az én Emberemet nem készíti ki ez az egész. Mert, ahogy látom, ma Apának lenni sem könnyű. De ez már egy másik történet…
