Borbás Gábor nemrégiben jutott fel a Mont Blanc csúcsára barátjával, Nagy Attilával és Szilágyi Zsolt túravezetővel. A hegymászás szépségeiről és élményeiről beszélgettünk vele.
– Honnan jött az elhatározás, hogy elkezd hegyet mászni?
– Egyik pillanatról a másikra kipattant a fejemből, hogy ki kellene próbálni a hegymászást. Négy éve kezdtem, kerestem egy olyan hegymászót, aki elmondta, hogyan kell felkészülni. Aztán szóltam az ismerősöknek, hogy kit érdekelne, így összejött egy jó csapat, akikkel már 4-5 helyen jártunk. Nekünk ez a hobbink. A barátaim is olyan emberek, akik az élet minden területén próbálják a maximumot kihozni magukból. Ezért is választottuk ezt a sportot, mert ez nagy kihívások elé állít bennünket. Nem csak akkor, amikor egy hegyre fel kell menni, hanem mindig, hiszen az edzéseket nem szabad abbahagyni.
– Melyik volt az első helyszín?
– A Grossglocknerrel kezdtem egy év felkészülés után, ami Ausztria legmagasabb hegye. Arra már háromszor feljutottunk. Utána a Mont Blanc következett, de még vannak komolyabb terveink, amik az idén már nem teljesülnek, de jövőre megpróbáljuk. Szeretnék kimenni a Matterhornra, azt már jegyzik is, szóval nagy teljesítmény lenne.
– Hogyan lehet felkészülni a hegymászásra?
– Minden nap futni járok, félmaraton távokat szoktam teljesíteni, de ezen felül speciális erősítéseket kell végezni, járok sziklát és falat mászni, valamint járunk ki Ausztriába terepen mászni. Amikor készülünk egy nagyobb hegyre, előtte akklimatizációs hétvégére elmegyünk, ami azt jelenti, hogy 3000 méter fölött alszunk 1-2 napot. A felkészülésben egyébként nem lehet megállni. Két hete jöttünk haza a Mont Blancról, de már folytatjuk is az edzéseket.
– Milyen élmény volt a Mont Blanc csúcsára feljutni?
– Nagyon jó volt. Amikor ott voltunk, 150 emberből csak húszan jutottak fel. Mínusz 20 fok volt, a szél 60 km/h-ás sebességgel fújt, nagy volt a köd, így a meredek gerincéleken menni félelmetes volt. Volt néhány olyan szakasz, aminél azt gondoltam: ha most baj van, akkor nagy baj van. Szerencsére nem volt semmi problémánk. A csúcson sajnos csak két percet tartózkodtunk, mert láttuk, hogy jön a vihar, így el kellett indulni lefelé. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy az átlagidőnél jóval rövidebb idő alatt jutottunk fel.
Ez később lesz életre szóló élmény. Később tudatosul bennünk, hogy ez nagy dolog volt. Ez akkor nincs benn az emberben. Amikor felérünk a csúcsra, nincs olyan nagy ujjongás, inkább a kihívás élménye miatt jó.
– Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást?
– A legnagyobb kihívásnak az első mászásomat tekintem. Ugyan a Mont Blanc nehezebb, de egy év felkészülés után feljutni a Grossglocknerre, úgy, hogy még soha nem másztam hegyet, nagy teljesítmény. Ha távlatilag kell gondolkodnom, akkor pedig a Matterhorn jelenti a legnagyobb kihívást, ez a jövő évi terv.
(A képeket Borbás Gáborék készítették)
