A Veszprémi Esélyek Háza nőket érintő témákat feldolgozó programsorozatának keretében kötetlen kávéházi beszélgetést szervezett csütörtök este „Nőnapi Sztereotípiák” címmel. A Gurmandia étterembe több olyan sikeres nő kapott meghívást, aki a szervezők szerint „az élet minden területén kiválóan helytáll”. Többek között Huszárné Júlia, a Veszprémi Nők Kerekasztalának alapító elnöke, Pálmann Judit, az Eötvös Károly Megyei Könyvtár igazgatója, Dörnyeiné Barabás Éva, a Kozmutza Flóra Szakiskola Igazgatója, Vereczki Vivien a Pannon Egyetem projekt kommunikációs vezetője.
A kötetlen beszélgetésen elsőként górcső alá vett téma a közelgő nőnap volt. A közhiedelem szerint a nőket ilyenkor ünnepelni illik, sőt kell… Nem, nem kell. A nők nem feltétlenül ünnepelésre vágynak, pláne nem azért, csak mert ők nők. A nők megbecsülésre vágynak. Arra viszont az év 365 napján. Március 8-án azok előtt a nők előtt tisztelgünk, akik az elmúlt századokban emberfeletti küzdelmet folytattak azért, hogy egyáltalán elismerjék őket, mint állampolgárt. Például, ha jobban belegondolunk, hazánkban a nőknek igazi választójoga 1990-ben lett, hiszen 1945 előtt ezt cenzushoz kötötték, a rendszerváltás előtt pedig egy pártra lehetett szavazni, ami nem választás volt.
Amikor a nők a munkaerő piacra kerültek, kevesebb bért fizettek nekik, mint a férfiaknak. Ez mára sem változott, a statisztikák szerint minden magyar asszony hetente egy napot ingyen dolgozik, mert annyival keres kevesebbet, mint hasonló végzettséggel és gyakorlattal rendelkező férfi kollégája. A beszélgetésen többen felvetették azt is, hogy tapasztalatok szerint sok esetben a nő fejéből pattan ki valami jó ötlet, ahhoz azonban, hogy meg tudja valósítani, úgy kell azt előadnia ellenkező nemű főnökének, mintha az ő ötlete lett volna. Ám legközelebb már csak akkor jut szerephez, mikor behozza a kávét a szerződés aláírásakor.
S hogy ez kinek a hibája? Ha a nőkben több önbizalom lenne, vagy meg tudnának nyíltan küzdeni egy kinevezésért, máshogy is alakulhatna – vélték a jelenlévők. A kinevezések többsége viszont a fehér asztal mellett vagy az esti sörözésen dől el, miközben a nő már rég a vacsorát főzi otthon, vagy a gyereket viszi haza a különóráról. Pedig ma Magyarországon a diplomások több mint fele a szebbik nemhez tartozik. Ez jelentős – sok esetben kihasználatlan – szellemi potenciált jelent, amit nem szabadna elpazarolni. A törvényhozásba sem az egyenrangúság miatt kellene jobban bevonni a nőket, hanem egyszerűen azért, mert sok ügyben szükség lenne az empátiával, jobb beleérző-képességgel átitatott másfajta szemléletmódra, amit képviselnek.
Vita az este folyamán egyedül akkor alakult ki, mikor elhangzott, hogy minden nő igazából arra vágyik, hogy eltartsák. A többség azonban sohasem kérne pénzt a férjétől pl. fodrászra. Ez azt jelzi, hogy az önállóság igénye visszavonhatatlanul beitta magát a nők lelkébe. Igazi nőként kiteljesedni azonban csak személyiségében stabil, „igazi” férfi mellett lehet. Talán ez a kettősség mutatja meg azt a finom határvonalat, amely mentén történő lavírozást a nemek harcának nevezi a köznyelv.
A mit is vár a mai társadalom a nőktől? – kérdésre szinte mindenki azonnal rávágta: azt, hogy szakadjunk százfelé. Az elvárások valóban sokrétűek, ez azonban csak a változó társadalom gyerekbetegsége kell hogy legyen.
A családok többsége szétesik. Ahol mégis együtt maradnak a szülők, ott sem biztos, hogy egyenlő arányban veszik ki a részüket a feladatokból. A férfiak megszokták, hogy egyedül az ő dolguk (és egyetlen dolguk) a kenyérkeresés. Ám mostanra a klasszikus családfő szerep szertefoszlott. Ennek hiányában az „erősebbik” nem nem találja a helyét. Mi, nők viszont bátran átvállaltunk mindent, amíg rá nem jöttünk, hogy két lovat nem lehet egy fenékkel megülni. Ám miközben a férfiakat szidjuk, elfelejtjük, hogy annak a „pasinak” volt egy édesanyja is, aki megtaníthatta volna például arra: hogy nem férfiatlan tevékenység a mosogatás, vagy senki sem nézi őt „másnak”, ha ő viszi le a játszótérre a trónörököst, amíg anya kitakarít. A hiba tehát ismét bennünk van.
Nos, a tanulság tehát az, hogy – mint a családi tűzhely klasszikus őreinek – nekünk kell kézen fogni fiainkat, társainkat, és segíteni őket abban, hogy megtalálják helyüket ebben a felborult társadalomban. Akkor talán újra rend, béke és nyugalom lesz. Addig pedig legyünk büszkék arra, hogy milyen erősek és univerzálisak is vagyunk, s énekeljük teli torokból Meredith Brooks-sal, hogy I’m a bitch, I’m a lover, I’m a child, I’m a mother…
