Emlékezetes belépővel indított az írónő; széles gesztusokkal magyarázta a veszprémi utcáknak és útjelzőtábláknak (no meg saját szétszórtságának) köszönhető kis késését – hatásos volt, megadta a beszélgetés alaphangulatát, ezzel is egyből lebontva a nézők és a fellépők közti láthatatlan falat.
A Trialógus 2002-ben indult a Magyar Irodalomtudományi Tanszékben, azzal a céllal, hogy az egyetemistáknak és a város irodalom iránt érdeklődő közönségének időről-időre bemutassanak egy kortárs írót, költőt. A Szépírók Társasága A könyv utóélete programsorozatának támogatásával megvalósuló esteken már felvonult a kortárs magyar irodalom színe-java. Esterházy Pétertől Parti Nagy Lajoson, Tóth Krisztinán, Varró Dánielen át Háy Jánosig számos kiváló szerzőt látott vendégül a két kérdező: Bozsik Péter író, költő, szerkesztő és kezdetben Szilágyi Zsófia, majd őt váltva Ladányi István egyetemi docens.
Lovas Ildikó neve ma már úgy kapcsolódik Szabadkához, mint Kosztolányié és Csáth Gézáé. Műveiből, interjúiból egyértelműen kitűnik, hogy a város nagyon fontos az életében, a személyes kötelékeken túl él benne egy kényszer, hogy szembe nézzen annak valós arcával, lerántsa a hazugságokról a leplet, és megírja az őt régóta foglalkoztató helyi történeteket is. Ezáltal a már említett nagy elődök nevével (és árnyékával) is meg tud birkózni, az ő válasza a Milyen érzés Kosztolányiék után Szabadkán írónak lenni? – típusú kérdésekre például az, hogy megírta Spanyol menyasszony című regényét. A 2006-os mű középpontjában Csáth Géza és felesége, Jónás Olga története áll, az a nap, amikor a híres orvos, író lelövi feleségét a kilenc hónapos gyermekük előtt. „Ki akartam találni, hogy milyen lehetett az ő szerelmük” – mondta nemes egyszerűséggel Lovas Ildikó. Persze nem csak a fantázia szárnyal ilyenkor, végigolvasta Csáth leveleit, minden feljegyzését, azt az interjút is, amit azzal a cseléddel készítettek, aki az ominózus napon is jelen volt.
Már a Meztelenül a történetben (2000) című regényében is játszott azzal a technikával, hogy egymás mellett bontson ki két párhuzamos történetet. Ott a délszláv háború – és az, hogy az emberek ezt hogyan tudták feldolgozni – foglalkoztatja.
Legújabb, A kis kavics című regényében Leni Riefenstahl és Kozma Léni élete bontakozik ki. Az utóbbi egy történelem tanárnő, aki – miután egy hullát találnak egy bácskai kisváros iskolájának padlásán (ami egy valós helyi történet – tudtuk meg) –, nyomozásba kezd. Ő ezzel válik a bizonyos cipőtalpba fúródott idegesítő kis kaviccsá az Avon katalógusnál tovább nemigen látó tanári karban. A másik főszereplő Leni Riefenstahl, a híres német filmrendezőnő, aki művészetével kiszolgálta a náci rendszert, s aki mindent el is követett azért, hogy ő legyen a fő náci filmes – egy kis kavics a gépezetben, de amikor 1945-ben megmutatták neki a haláltáborok dokumentációját, ennyit mondott: „Ha én ezt tudtam volna, öngyilkos lettem volna. Nem tudta? Nem. Különben sem voltam párttag”. Ez a fajta gátlástalanság és a feloldozhatóság kérdése dühítette és mozgatta többek közt Lovas Ildikót, mikor elkezdte a karaktert megrajzolni.
A két karaktert nem csak sorsuk, de az a nyelv is megkülönbözteti, amit használnak. Egyikük decensebb, míg a másikról ez nem mondható el, ezzel kapcsolatban egyfajta önigazolást kaphattunk: „A káromkodásnak esztétikája, helye, és eszméletlen felszabadító ereje van.” A történet krimiszerűen építkezik, ennek egyik fő oka, hogy az írónő olvasóként is nagyon kedveli a műfajt. S nem csak ezt, hanem a banálisnak bélyegzett dolgokat is. És hogy mi a jó benne? Meggyőződése, hogy néha igenis helye van életünkben „a nem annyira jó” filmeknek, műsoroknak, könyveknek, belefér egy-egy rész Dr. Csont vagy a James Bond sorozat. Aminek, az ő példáját nézve olyan mellékhatásai is lehetnek, mint a Kijárat az Adriára, avagy James Bond Bácskában (2008) című regény. Nevetve meséli el, hogy már maga is unta úgy egyharmadánál a történetet írás közben, mikor kamasz fia és a tévében futó sorozat adta az ötletet, hogy az 007-es ügynököt levigye Bácskába.
A moderátorok szakmai kérdéseit gyakran hárította és terelte erre-arra széles mosolyok és szórakoztató történetek segítségével, vitalitása még a késői órán is szinte pulzált. Az azt feszegető kérdésre, hogy valójában mi is foglalkoztatja alkotóként igazán, ezt mondta: „Egy dolog érdeköl engem, hogy mennyit érdemes és lehet megtenni, hogy megtaláld a helyedet a világban, és hogy mi a helyzet a boldogsággal.” – mindezt ízes szabadkai akcentussal, nagyon egyszerűen rövidre kötve. Majd hozzátette: „Az ember önmagával legyen azonos és hiteles, ez jó válasz az életre.”
Az egyszerűsítés sem meglepő, hiszen a jelenlévők biztos megjegyezték, s fenntartások nélkül elhitték Lovas Ildikó legalább még egy mondatát: „Nem szeretem a sznobériát.”
